Jön a Balaton, annak is az Anna-bálos szeglete, Balatonfürede. Bocs. Ezzel és az induló nyaralászással ismét kiérdemeltem a köz utálatát, ugyanis a tömeg már letudta, amire én most indulok. Elosztottam a nyarat, az elején pihi, a végén habzsi-dőzsi.

 

Készülök majd külhonba is szeptember vége felé. Mikor még nyílnak a völgyben a kerti virágok. Apropos, Petőfi nagy paraszt lehetett, ha egy egész völgy befért a kertjébe. Mocskos kulák, mégis rímet farag, ahelyett, hogy a szolgálóleánnyal foglalatoskodna a szénaboglyában. Ahelyett, hogy nyugton maradt volna a Kiskunságban, fölrombolt Pestre-Budára inni a nedűt, aztán részegen telekürtölni a Múzeum körút fáit, bokrait.

 

Hiába no, fiatalság, bolondság és különben sem csap belé a ménkű. Hétvégén lenn jártam a Tiszánál, arra ahol a Kőrös szalad beléje, megnyugtató és napbarnító elfoglaltság volt. Julcsi kipancsolta magát, holnaptól folyt. köv. a Balatonnál. Visszarévedve a Múzeum körútra fejembe tolul egy katartikus élményem.

 

Üldögélek a „Büdös” teraszán, előttem a menüm, szomszéd asztalnál magát soknak vélő, nyegle és másokra sokkoló férfiú, akihez hamarost megérkezik a barátja. Keresztül az útfelbontáson, amit „Nem vagyok én G.I. Jane!” felkiáltással nyugtáz az újonnan érkező, egyben jóllakott napközisnak álcázott, zsírpárnázott, erőst mélynövésű hősünk. És ez még csak a kezdet volt (akárcsak a „…forró csokit kérek, mert már kávéztam” kiszólás), majd ezek után előadta magát és a nőtörténeteit, hódításainak arzenálját, aminek a hasznossága a körbenülők számára annyiban volt mérhető, hogy ingyen és bérmentve könnyesre röhöghették magukat a minőségileg nem jellemezhető kávéjuk kavargatása mellett.

 

Ott aztán megismerhettük az összes randiszájtot, a csajozós technikákat, és az elbeszéléseket hallgatva (amennyiben a kínnal-keservvel visszafojtott röhögéstől nem dugult be az ember füle) sok férfitársammal rádöbbenhettünk, hogy mi már réges-régen elrontottunk mindent női vonalon, igaz, úgysem lettünk volna képesek megtanulni soha. A sztorilájnban szerepelt egyszer látogatott szolnoki elvált anyuka, akinek az erkélyén árpádsávos póló száradt, ezért nem jött össze, vagy pécsi hölgy, aki annyira akarta hősünket, hogy feljött hozzá vonattal, aztán a következővel ment is vissza, mert mégsem stimmeltek össze.

 

A biztosítékot az verte ki nálam, amikor a Dessewffy utcai hermafrodita bulihely szépségeit és kellemes hangulatát kezdték el ecsetelni. Lévén a mesedélután címzettje a hasonszőrűek táborához tartozott, a beszélgetésük tulajdonképpen monologizálás volt, ugyanis egyikük sem figyelt a másikra, annak mondandójára, telefonált közben, vagy a pincérnek tett fontoskodó megjegyzéseket, esetleg a mobiltelefonja funkcióbillentyűivel ismerkedett...

 

Beláttam, hogy vannak még elérhetetlen távolságok, amik annyira távol állnak tőlem, hogy el sem akarom érni őket. Rögvest megfogadtam, hogy egy poszt elvesztegetése után elfelejtem e délutáni kvázi-matinét. Akkor inkább Petőfi. Másfelől megsajnáltam a női nemet, hogy ilyen kvázi homoszexuális, öntelt barmokkal hozza őket össze a sors, miközben a világhálón keresik a Férfit, akit nekik szült az anyja.

 

Bár azt hiszem már ő is megbánta… Tehette volna korábban is. Indulás előtt.

 

A viszontlátásig…