Dáviddal meccsen jártunk-keltünk, ami tulajdonképpen rettentő unalmas volt, a közönség viszont nagyon lelkes. A fiúk – megtartva zseniális edzőjük útmutatását – böcsülettel kivédekezték a 90 percet, a gond mindössze annyi volt, hogy az ellenfél eközben nem támadott. Ilyen ez a profi focista, rúg egy gólt, aztán várja, hogy vége legyen a meccsnek.

 

És vége is lett. Ezzel szemben a BL elődöntő máshogy nézett ki, ott is rúgott egy gólt az elején az egyik csapat, erre a másik elkezdett támadni, igaz, hogy minden hatékonyságot mellőzve, de a végén mégis betalált Andrés Iniesta és ők jutottak tovább. Egyszerű a következtetés: a gond a fejekben van, ha nem én állok vezetésre, akkor megpróbálok támadni, legalábbis a labdabirtoklás terén jobban teljesíteni a másik csapatnál és nem kizárólag rombolni a passzolgatásnak tűnő támadáskezdeményeket, amit nyugodtan nevezhetünk „alibifocinak” is.

 

Támadó felfogás hiányában ugyanis valóban kimondhatjuk, hogy legalább nem öt góllal kaptunk ki, de ehelyütt az is tény, hogy azért is pontosan ennyi pontunk kaptunk volna. Nullát. És ha már a pontoknál tartunk, akkor nézzük meg a négy évvel ezelőtti 14 pontos teljesítésünket és hasonlítsuk össze a jelen 13 pontunkkal. Igaz, hogy még két meccsünk hátravan, de azokat idegenben játsszuk, és vajmi kevés esélyünk van pontbetakarításra. Nopláne, hogy a szerdai eredménytelenséggel az esélyeink is lenullázódtak a továbbjutásra.

 

Kérdem én alássan: hol is van a fejlődés az elmúlt négy évhez képest? Talán csak annyit értékelhetünk, hogy az MLSZ ügyes taktikával (valószínűleg brahiból!) sikeres meccs-sorrendet állított össze és nagyot kaszált a két teltházas hazai vereségen. Visszatérve a nagyon másra, az nem más, mint a kultúra és annak foka: a Fair Play világnapján nálunk vígan ordibálta a kemény mag, hogy Krisztíánó, homoszexuál!” a teljesen formán kívül semmit sem tevő Cé-nek, de hasonlóképp járt Zlatan is szombaton, aki a „Dzsuis Ibra!” skandallumot raktározhatta el.

 

Hiába, no: tájak, korok, múzeumok. De Ibrahimovic kemény riposzttal hálálta meg a sajtómunkást, aki a meccs végének hevében azt kérdezte tőle, hogy örül-e, hogy megint ilyen utolsó-utáni-pillanatos mázli góllal vertek meg bennünket. Válasz: „Örüljenek, hogy nem négy góllal kaptak ki!”

 

És mennyire igaza van – bár ezért Dzsudzsi biztos le-nem-magyarozna – tényleg örvendeznünk kell. A baj valahol ott van, hogy a foci és a körítése nálunk más. Nagyon más.

 

A viszontlátásig…