Ez a poszt tegnapra készült volna, de jó, hogy máig vártam vele. Tegnap olyan semmilyen nap volt, mára más lett, pedig a Nap ugyanolyan és a szél sem sokat változott. Nos, még mielőtt a Németh Lajos jelmezét ölteném magamra, kezdjük az elejével és máshogyan.

Sokat töprengtem a semmittevés nyűgein és próbáltam úgy alakítani, hogy ne váljon belőle semmit evés. Merthogy abban kevés örömöt lel az ember, legyen bármennyire is afrikai indíttatású. Az elébb Csaba barátommal beszélgettem, akivel végre megfogalmaztuk, hogy miért rossz az alkotásmentesség, a monotónia és unalom, amibe kényszerültem – legalábbis kényszeríteni akartak – az utóbbi félévben.

Szerencsére bírok némi macskavonással, akár az életek számát, akár a talpraesést nézve, oszt’ osztottam magamnak feladatot, melyekről korábban ehelyütt már értekeztem (v.ö.: dobolás). Lényeg a lényeg, évvégén lejár a szerződésem és mást fogok csinálni, illően a hároméves ciklikusságomhoz, továbbra se munkahelyem, hanem munkám lészen.

Fogalmazhatjuk akár úgy is, hogy valamit megint kreálni kell, aztán ha elkészül, otthagyni, működtesse más, akinek legalább két anyja volt, esetleg fűlik hozzá a foga és a fehérje. Környezetem kérdően és némi aggódással figyeli az ilyetén váltásaimat, aztán mindig alakul valahogy. Máshogy és teljesebben, jelen esetben dinamikusabban. Ebben szerencsém van és volt, másban nem annyira, sőt pókerezni sem szeretek.

Visszatérve a tegnapi napra: olyan kiürültnek tűnt, érzetre mégis melengető és melankolikus lett. Akárcsak egy buksi simogatás, akkor is, ha nincs szükséged rá. Egy érzet, hogy szurkolnak valahol és tudják, hogy menni fog, mégis féltenek, hogy én nem hiszem el. Jelentem: elhiszem, amúgy nem mosolyognék.

Csak olyan jó néha megállni és a ma választ ad a tegnapra. Van ez így? Bizony: így van ez...