Álmosan általában két dolgot csinálok pontosan, az egyik a magammal vinnivaló otthon felejtése, a másik pedig a riasztó figyelmen kívül hagyása. Ma így jártam, csak fordított sorrendben. (Van még egy harmadik tény is: egy hónapban egy alkalommal fordítva gyújtom meg a cigarettát. Lassan így mérem az időt!)

Julcsival útra készen álltunk (ő a kocsiban ült már), amikor jött az első sokk: a telefonom bennmaradt a konyhában. Vissza. Éppen úgy léptem be (mert, miért ne?), hogy elindult a ház riasztása, ezután kikapcsoltam. Eldöcögtem a mobilért és 5 percig vártam a riasztósok hívását. Nem csörgött semmi, én meg indulóban voltam (nehogy elkéssünk az oviból), úgyhogy újra célba vettem a kocsit, amikor arra lettem figyelmes, hogy a bőrjakóm terén hiányosságaim vannak. Újra vissza (alapszintre felpörögve a vérnyomás), riasztó ismét kikapcsol, dzsekit felvesz, majd riasztó bekapcsol és ajtó bezár.

Indulás az oviba. Előtte még elmagyaráztam Julcsinak, hogy mi végett szolgált ez a lárma, amivel megörvendeztettem a környéken élőket. Megyünk, megyünk, eccercsak megszólal a lányom: „Apa, cselezzünk!”. Itt már rosszat sejtettem, ugyanis az autópályán egy szál autó sem volt, de mi mentünk a kerülőn, lett is álldogálás a Városmajorban. Én meg csendesen káromkodtam, miközben Julcsi zenét hallgatott. Kábé 37-szer ugyanazt. Most ismét ez a divat a "hátsó sornál".

Ránézek a telefonomra: kikapcsolt. Bekapcsolom. 7,43 mp múlva hív a párom, hogy egy órája nem tud elérni, hívták az őrző-védősök, mert riasztás volt, ki is vonultak, de nem találtak semmit. Sokszor kereshetett, mert azóta kb. 4 db sms-t kaptam – természetesen késve – tőle ugyanazon szöveggel, melyekben a hollétem iránt érdeklődik. Kicsit élesebb hangnemben.

Végighallgattam a litániát, mikorra odaérkeztem az ovihoz, ahol a változatosság kedvéért az óvónéni kezdte el az önérzetemet boncolgatni: miszerint elkéstünk. De semmi baj. Ja, én is úgy hallottam a hangjából. Otthagytam a lányomat, ma megy pónizni, aztán kicsit helyre tettem az önbecsülésemet. Felsőbb utasításra visszaromboltam a házhoz, mert azt is megtudtam a másik oldaltól, hogy délután bazi nagy vihar lesz. Be kell csukni a tetőablakot. Odaérkeztem, becsuktam. Közben valahol csőtörés van a „faluban”, ezért víz híján kóláztam a nagy ijedtségre egyet. Körbetelefonáltam, megnyugtattam mindenkit.

Este úgyis vendégek jönnek. Addigra-azóta "pörög a női szakasz", mert későn érkeznek, nem lehet főzni, túl hirtelen van és különben is. De ha nem jönnek, akkor „miért nem jönnek?” Ezek után beérkeztem a munkahelyre, ahol legalább kis nyugalmat leltem, az öngyújtómat viszont nem. A farmerom is kifeslett (nevezhetnénk szexisnek is!), de tény, hogy fogyókúráznom kellene, illene.

A lényeg, hogy egyenesben vagyunk. Most meg kereshetek egy étlapot az étteremből az interneten, megkérni az esti vacsorát. Utána meg szabályzatot írogatok, majd vezetői értekezlet. Csak a hülye panaszkodik. Így kerek a világ!

A viszontlátásig…