Ja, meg az iskolatáska. Demjén Rózsi szerint. Már a Bergendy-ben is tudta az őszintét. Aztán jól elénekelte. "Peti áll a ház előtt / Szíve jobbra húzza őt / Balra van az iskola / Esze súgja, menj oda!" Ez még a kádárista-aczélista agitprop része volt. Vegyük észre, hogy szerencsétlen Peti jobboldali lenne alapjáraton, meg a szíve szerint is, de az esze azt súgja (?), hogy tanulni, tanulni, tanulni. Az meg balra van. A baloldalon. Fix ideám, hogy ez a szöveg manipuláció volt. Többen hülyének néznek. Szívük joga.

A tiborci panasz ajkaimon, ez édesíti bús napjaimat. Persze ez csak vicc volt. A rosszabbak közül való. A cím magáért beszél. Valamikor, a 80-as évek végén, tagja voltam a Mecseki Szénbányák József Attila Férfikarának. Az sem volt semmi.

Kezdődött azzal, hogy kottaismerőként előnyben voltunk a zene- és énekléskedvelő vájárral szemben. Innentől kezdve csak tanév elején, ősszel kellett rendszeresen megjelennünk a próbákon. Tették ezt a bányászok nagyobb gyakorisággal, ugyanis ők hallásból tanulták a szólamokat. Nopláne még pénzt is kaptunk a bányától a szíves közreműködésünkért. Arattunk marha nagy sikereket, volt szép egyenruhánk, akadtak nagy kalandjaink. Ezek közül a legfontosabb talán a Finnországban történő 1986-os vendégszereplésünk volt. Írd és mondd 50,- Ft-ot kellett költségtérítésként megfizetnünk a három hetes Budapest-Helsinki-Lahti-Budapest útért (repülővel ám, nem csak busszal!). Ott tejben-vajban fürösztöttek bennünket, még az alkohol lelőhelyek titkaival is megismerkedhettünk.

Tettük ezt azért, mert Ivasivka Mátyás (Kudlik Júlia Ki-Mit-Tud?-os felkonfja szerint: Ivánuska Mihály) karnagyunk váltig hangoztatta, hogy Caruso, a nagy tenor minden fellépése előtt megevett egy almát és megivott egy kupicányi konyakot. Mi nem szerettük az almát. Bezzeg a másik fekészítő szert. Mára a konyak nem tartozik a megtűrt kategóriába nálam, mivel egyidőben kizárólag azt fogyasztottam alkohol gyanánt, ezzel is táplálva a választott példakép előtti tiszteletet.

Ő furcsamód Karácsony „James” János volt az LGT-ből. Angol tagozatos osztályba jártam a gimiben. Ott is a James volt a megszólításom angol órán. Volt egy kiváló tanárnőnk (displayben is megfelelt az elvárásoknak): Vargha Kornéliának hívták. Aztán másodév után eltűnt és Steve Cole Starkey (a Hutch otthon maradt) vett át bennünket. Ő civilben a gimnázium igazgató veje volt... Megtanultuk az USA történelmét, aztán mindenki azt csinált, amit akart: csocsózott a hátsó padsorban, elment fagyizni, főzési recepteket tanult angolul, stb. Steve-et nem zavarta, minket sem Ő. Nelliről semmit sem hallottunk azóta.

Visszatérve James-re: továbbra sem csalódtam benne. Habár idén a szigetes koncerten erősen rezgett a léc. Akkortájt én is gitároztam és a finn út alkalmával kerestem eddig legjobban életemben. Órabérben számolok. Félórát pengettünk Helsinki főterén (Lukács úrral!), és fejenként 1500,- finn márkát kaszáltunk, azaz kalapoztunk össze. Nem semmi. Mondhatni ügyes.

Egy-két éve megleptem magamat születésnapon egy akusztikus gitárral, de már nem megy. Elfelejtettem volna? Vagy inkább nem érdekel? Majdcsak belejövök. Vagy nem. Kiveszett valahol a romantikája, profiként meg sokkal többet kellene gyakorolnom. További nehézségi erő, hogy a dobolás sokkalta jobban érdekel.

Visszatérve a bányászokhoz: jóravaló emberek voltak. Szerették, amit csináltak, jópofán ugratták egymást. Jó szándék vezette őket gondolataikban és tetteikben. Ezt manapság ritkán tapasztalja az ember.

A Menzel-filmek hangulata uralta azt a közeget. Mindenesetre bizton állíthatom, hogy jó szándék kell a szerencséhez. Enélkül nehéz. És nemcsak a bányászok élete vagy az iskolatáska. Jó szerencsét!

A viszontlátásig…