Süt a nap. Ez jó hír. Holnap vizsgázom Büntetőjogból. Ez rossz hír. Büntetést kapok. Ez még rosszabb. Rottenbiller-feeling.

Ettől még jól érzem magam, ugyanis per pillanat nem érdekel az egész. Pedig tanultam rá. Megértettem. Viszont szó szerint nem tudom és nem is akarom visszaadni. Sőt. Nota bene tipikus és elvárt szakkifejezéseket is megtanultam. De a baj nem itt van. (Nem is a túloldalon.)

Az igazság az, hogy nem érdekel a pontos és egzakt megtanulása, nem akarom és nem fogom a jövőben használni. A szépsége (mert az van nekijje!) és a struktúrája viszont tetszik. A todományos része. De ettől még nem akarok büntetőbíró lenni. Ügyész se. Persze, most lehet mondani, hogy hiszti, azt is lehet kérdezni, hogy miért kezdtem el. Én is megkérdezem magamtól. Néhanapján. Főleg így, a vizsgaidőszakban. Élemedett korban, sokéves hallgatói és oktatói múlttal. Mögöttem.

Holnap ilyentájt már lesz egy „t” betű az indexemben. ElégTelen. Olyan lesz, mint a felkészülésem. Csakhogy volt más dolog is. A dolgaim. Amiket meg kell csinálni, végre kell hajtani. Nem vagyok nappalis. Ezt viszont nem akceptálja a kolléga, aki majd szembe ül. Vagy kollegina. Büntetni fog. Én már várom. Számítok rá. Mint következményre. Ezek szerint rendelkezem beszámítási képességgel. Innentől pedig felróható számomra az „alapos tudás hiánya”. Pedig a struktúrája, nos az megvan. A magolást meg sosem szerettem. „Bűncselekmény az a szándékosan – vagy ha a törvény a gondatlan elkövetést is…”

Ja, és akkor mi van? Mi történne, ha nem ilyen lenne a magyar nyelv? Látszik, ez is csak egy viszonyulás. Relatív megközelítés. Akkor meg minek magolni? Büntetésre várok. Hamar eljön. Lehet, hogy már a tételt visszaadom? Lehet.

Majd meglátom. Ez nem jó hír. Majd elkóválygok úvézni. Ha lesz hozzá kedvem. Ez kicsit jobb hír. Süt a nap. Na, ez a jó hír.

A viszontlátásig…