Félbehagyott gondolat. Majdnem megtett lépés. Épülő kártyavár. Folyamat. Kisebb-nagyobb megszakítással. Úton vagyunk.

Ülünk a buszon, idegesen dobolunk az autó volánjánál. Örülünk, ha kiszállunk. Beszállni már nincs kedvünk. Beszélni és gondolkodni sem. Csak létezni, bele a távoli jövőbe. Tervezni? Mivégre? Az fáradságos. No és a körülmények. Végképp lehetetlenné teszik a logikát. Az előrenézést. A felépítettséget.

Mégis belekezdünk. Újra és újra, sokadszorra, elindulva a kályhától. Abból is kevés van. Így válik fontossá a tér. A pozíciónk, a pozicionálásunk. Benne. Nyújtózkodni már nem is próbálunk. Félünk a következményektől. Várunk és beletörődünk, néhanapján csúnya szavakat sziszegünk és motyogunk az orrunk alá. Egyre dühösebbek leszünk. Tehetetlenség. Az tesz bennünket. Folyton ketyegő, minden pillanatban robbanásra kész bombává. Egyedül maradunk. Ez is egyfajta "humanizmus".

Legalább másokat nem bántunk önnön magunkkal. Viszont bezáródunk. Befelé csavarodó spirál. Lejtmenetben. Semmi ösztönző. Semmi motiváló. Csakis a túlélés. Rendben van ez? Mondhatnók egyfajta művészet. Ha időt nyerünk, talán életet is. De milyet? Hosszút és unalmast? Önigazolásul? Elmondhatjuk majd, hogy megérte? Hogy nem hülyültünk bele? A kilátástalanságba.

Ütemkésésben vagyunk. Agyilag. Várunk, mindig máshonnan, mindig ugyanazt. Segítséget, támaszt. Egyedül? Bezártan? Mosoly nélkül? Nem fog menni. Öngondoskodás. Bonyolult szó, való igaz. De ha páran megértenék, talán. Lenne valami. Talán.

Nemcsak a lassuló nemlét. A félbehagyott gondolat. A majdnem megtett lépés. És végül felépülne a kártyavár is. Amit már nem akarunk lerombolni...

A viszontlátásig…