Fölöslegesen. Értelmetlenül. Tehetetlenül. Szomorúan. Szemlesütve szemlélőn. Megértőn és elutasítón. Cél és érdek nélkül. Megfejthetetlenül. Mégis valahol. Mindig és mindenkor.

Szükség van rá. Reményre. A hiábavalóra. Mindhiába. Mégis megbarátkozva. A gondolattal. Visszagondolva. Emlékezve, netán nosztalgiázva. Az elmúltra. A meg sem történtre. Csodálva és szánva. Mi lett volna, ha…

Értjük, hogy hiába, de érezzük, hogy nincs nélküle. Valóság. Jövő. Továbblépés. Kis láng pislákol. Érdemes. Érdemtelenül. Elveszve a pillanatban. Ahol nincs múlt és nem érdekes a jövő. Meggyújtva és égetve. Magunkat és másokat. Megbántva, megsértve őket. Meg nem értve magunkat. Mégis nagyon szeretve. Kicsit még jobban.

Túlélve. Könnyel, vérrel. Elfehéredve és beleremegve. Leállva és megnyugodva. Egyedül maradva. Mégis néha előjön hirtelen. Ami messze régen elveszett, eltűnt. És mindig megállunk, ha eszünkbe jut.

Értelmetlenül? Fölöslegesen? Hiába?

„Hiába hitték annyian, és hirdették boldogan, mit hoz a holnap. Hiába szép, ha messze van messzebb egy életnél. Hiába él, ki csak remél. Hiába szól ki mást ígér. Hiába hangzott fényesen, hiába szólt a "Győzelem!", ha nem nyert senki sem. Hiába foglalták aranyba, kőbe, hiába fogadjuk égre és földre, hiába eskü és hiába szent beszéd. Hiába ígérsz lelkesen, másképp történt minden, ami megtörtént velem. Jelen és múlt az életem, így nem csal meg sosem. Szó csak a szóra válaszol, nem hiszem már, ha szépen szól…” (Presser: Pokolba már a szép szavakkal)

A viszontlátásig…