Hétre ma várom a Nemzetinél. Idézhetném Julius Caesar szellemét is: „Találkozunk Philippinél!” Ráérünk a vendettára, mindenki várja ki a sorát. Hol van még október huszonharmadik napja!? Apropos: manapság a leszámolás és a bosszú túlságosan is divatos topic-ká lettek. Ki így, ki úgy, de rengeteg ember használja. Bevallom, hogy nehezemre esik ilyenkor mosolyogni. Kegyelemből bosszú, bosszúból kegyelem: furcsa párosítás, mégsem szokatlan.

A mai főszereplő, Marcus Iunius Brutus (Kr. e. 85. – Kr. e. 42. október 23.) nem más, mint Julius Caesar egyik gyilkosa. Egy ember, aki ékes példája a félreértések sorozatának (kegyelem-bosszú), ti. hiába zengi a történelem tanár, hogy „Te is fiam, Brutus!”, már a 'fiam' is tévedés. Főhősünk római polgárként látta meg a napvilágot. Atyai ősei a köztársaság „kibrusztolói” közé tartoztak, mivel a történetírók szerint Tarquinius Superbus (az utolsó etruszk király) elkergetőinek egyike Brutus névre hallgatott.

Anyja – a félreértések megalapozásául – Julius Caesar szeretője volt, viszont a két férfi közti 15 évnyi korkülönbség majdhogynem lehetetlenné teszi az apa-fiú kapcsolatot. Főként, hogy hősünk tízéves volt, mikor anyja „összemelegedett” a diktátorral. Tette ezt két évvel azután, hogy férjurát kivégeztette Pompeius, a későbbi trimuvir. Ezután anyai nagyapja adoptálta Brutust, míg anyja a fentiek alapján a víg özvegyi életformát választotta. Látható a spontán kapcsolati háló szélesedése és mélyülése, pedig még az iwiw sem volt akkortájt divatban.

Huszonnyolc évesen – két évtizedes „felsőkörös” praxissal a háta mögött – nagybátyja Marcus Porcius Cato szenátor közelsége fűszerezte életét („Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”), ezután egy provinciában vállalt questori tisztséget. Meg is tollasodott rendesen, tette ezt uzsorakölcsönök segítségével.

Ultrakonzervatív optimata volt, magyarán szólva nem komálta „az istenadta népet”. A polgárháborúban, szembefordulva mostohaapjával, Pompeius (I. triumvirátus: Caesar, Crassus, Pompeius) mellé állt – persze tudatában volt, hogy harminc éve ő szabadította meg apjától. Elpozícionálta magát (nem utoljára), ugyanis a Kr. e. 49. évi pharszaloszi vereség után csak kegyelemért könyörgése és Caesar nagylelkűsége mentette meg a bosszútól.

A diktátor viszont – a víg özvegy befolyásától kellő módon összezavarva – nagyra becsülte a filozófiában és retorikában egyaránt jártas, és elveiben kitartóan hűséges Brutust. Sőt, hogy a bajokat tetézze, Caesar megtette Gallia Cisalpina helytartójává, majd Kr. e. 44-ben praetorrá léptette elő a tékozló fiút.

A túlvezérelt érzelmek és tettek visszaütöttek, mivel Brutus (és barátja Cassius) elveikben és eszményeikben nem tudták meghazudtolni önmagukat. Így váltak a diktátor meggyilkolásában végződő összeesküvés vezetőivé. Sőt, Brutus, hogy biztosra menjen, tevőlegesen is részt vett az akcióban, vélhetően több késszúrás is tőle eredezik. A krónikások szerint Caesar ereiben meghűlt a vér midőn meglátta „pártfogoltját”: „Et tu, mi fili, Brute?”.

Kr. e. 44. március idusán (tizenötödikén) a diktátor összerogyott és kivérzett. Az utolsó cseppig. Ez volt az utolsó csepp a pohárban. A plebsnél és Brutuséknál egyaránt: gyorsan menekülőre fogták. Később kiderült, hogy az egész hajcihő csak Marcus Antonius színpadi belépőjét készítette elő. Etették a népet, az meg megette. Nem először és nem utoljára. „Temetni jöttem Caesart, nem dícsérni”, persze én meg most jöttem a hathúszassal, gondolhatta a nép Marcus Antonius szónoklatát hallgatva. De nem tette. Eközben Brutus és Cassius Athénba, illetve Syriába menekült a népharag elől. Kormányzónak álltak.

Kevés volt nekik a távoli hatalom, ezért megkezdték az „építkezést” a visszatéréshez. Pénzt verettek, sarcoltak, felhalmoztak, adóztattak, tartalékoltak, erőt gyűjtöttek. Két évvel Caesar halála után támadásba lendültek saját barátaik és „kegyelemadóik” ellen. Azok ellen, akik futni hagyták őket az apagyilkosság után. Újra és ismételten.

A macedóniai Philippinél mérkőztek meg a II. triumvirátus (Lepidus, Marcus Antonius, Octavianus) csapataival. Az eleje jól indult: Brutus legyőzte Octavianust (a későbbi Augustust), azonban a barát-sógor Cassius öngyilkos lett – midőn Marcus Antonius egyenlített a második meccsen. A következő játszma október 23-án ismét a triumvirek győzelmét hozta, ennek következményeként Brutus – másolva a példát – szintén saját kezével vetett véget életének.

Már csak arra lennék kíváncsi, hogy Julius Caesar mire gondolt ekkor? Látva, mostohafia és gyilkosa utolsó mozdulatát. Az emberét, akit a kapcsolatai éltettek és tettek naggyá. Majd végezetül öngyilkossá. Hétkor a Nemzetinél? Köszönöm, kihagyom. Akárcsak Philippit. Tévedésből vagy bosszúból, oly mindegy. Legyen békesség Veletek!

A viszontlátásig...