Kora reggel indult Pécsről a Mecsek expressz. Ahogy megérkeztünk a vasútállomásra, már indulhattunk is. Volna. Azonban volt egy bökkenő: részt kellett venni a felvonuláson, ugyanis gimnazistaként ez még kötelező volt. Összeszűkülő és mérsékelten szúrós szemmel nézte osztályfőnökünk, ha nem jelentünk meg a gyülekezőhelyen.

Egy szerencsénk azonban volt: a gyülekezőhely a pécsi vasútállomás előtti téren volt. Bónuszként szegény néhai „ofő”-nek a járása bicegős volt, lévén lábprotézissel élt, ettől fogva ragadt rá a lírai ihletettségű „jambus” becenév, a rosszabbak – durvább módon élcelődve – Johnny Walkernek hívták, ugyanis a János nevet el a keresztségben.

Ami azért nem volt neki, márhogy keresztelője, mivel az iskola párttitkáraként fungált hosszú évtizedekig. Itt pedig fennállott némi diszkrepancia. Visszatérve a mondandómhoz kijelenthetem, hogy nagyon vártuk-vágytuk a munka ünnepét. Bár nem volt ínyünkre a zászlós-lobogtatós mosolygós-éneklős felvonulás, ezért inkább az elszökést pártoltuk.

Reggel, fél nyolc tájban lejelentkeztünk a Tanár úrnál, aztán midőn megláttunk a Trabant Hycomat felé irányuló dinamikáját, sebtiben rohantunk a vonathoz. Tíz óra, maximum fél tizenegy körül már a Déli pu.-ban voltunk és galoppoztunk tovább a Tabánba. Jó esetben megcsíptük még Török Ádám és a Minitől a „Jön a gőzhajó, itt a gőzhajót”, vagy Laár András keserédesen viccelődte fülünkbe a „Macska az útont”. De mi nem erre vártunk, - már túl voltunk a dolgon -  nem ezért hagytuk Pécsen az „Itt van május elsejét”, hanem a „zelégétéért”. Akkoriban totemként-idolként funkcionáltak a magyar könnyűzenében és valljuk be őszintén: megérdemelték a nép szeretetét.

Nagyon sok kapcsolat indult vagy ért véget a Tabán zöld és lankás lejtőin, nagyon sokszor írták nekünk a dalt. A kis generációnak. A 68-69-70-eseknek. Ez maradt meg a május elsejéből. Nekem. És kortársaim közül jó néhánynak. A Tabán, az ébredő természet. A hormonok kiáramlása. A mosolygós lányok. A végtelen szabadságérzet. Ami valahol téveszme volt, de mégis boldoggá tett sokakat.

Tabán. Török szó, elhanyagolt, külső városrészt jelent, a legjobb tudomásom szerint. A faluban, ahol felnőttem Tobánynak hívták, adtak neki némi tájjelleget. A mai napig furcsának tartom, hogy a falukban milyen sok „településrészt” neveznek el. Példának kedvéért nálunk volt: Sánc, Tabán, Szőlőhegy, Partalja, Buhin, Újtelep, Pillehegy és még ki tudja mennyi elnevezés.

De megint elkanyarodtam, úgyhogy visszarántom a kormányt és lassítok az ámokfutáson. Az utóbbi években is volt néhány buli a Tabánban, ha jól emlékszem volt Korál koncert és Charlie is tiszteletét tette - Cserháti Zsuzsa volt a vendége. Az utóbbi koncertbe úgy „öregemberesen” belehallgattam: nos a zene minősége nem hagyott kívánnivalót maga után, azonban a fíling az eltűnt. De nagyon. Ez már nem „a” Tabán volt, hanem egy koncert a Tabánban. Ráadásul este. Este egy elhanyagolt külső városrészben.

Az emlék és a közösség megmaradt. És mára már nincs kedvem újra megpróbálni azt, amit régen nem lehet és nem kell megpróbálni. Belátom: már nem jön a gőzhajó. Az a hajó már elment.

A viszontlátásig...