Megtörtént esetről lévén szó, az úgy kezdődött, hogy az egyetemi társaságban kevés volt az átlagos ember. Mindenki hibbant volt kicsikét, és ahogy évek múltán találkozunk senki sem csavarta ki az akkor formálódó (vagy már kiformált) énjét. Hála Istennek!
De most nem evangéliumhirdetés van, hanem eszembe jutott „Farmer Darázs”. Aki ismeri tudja kiről van szó, aki meg nem, az magára vessen vagy olvassa el az úriember jellemét kidomborító történetet. Gyakori játék volt unalmunkban az egyes szavak eredetének kitalálása. (Volt más játékunk is, például a Mr. X, amit később Mr. X-lábbá konvertáltunk. A Somos-ikrek verhetetlenek voltak benne, akárcsak a futball EB-n a riporteri állásban.)
Visszatérve a szóetimológiai játékunkra: gyakran műveltük, jellemzően némi alkoholos befolyásoltság és hajnali időpont körítéssel. Téved az, aki azt hiszi, hogy mindenki nyelvész szakos hallgató volt a csapatban, erre jó példa a fentebb említett úr matematika-fizika szakos tanári originális végzettsége is. A játék ezen a napon – emlékeim szerint – a „régi 6-osban” kulminálódott. Ez egy lerobbant csehó volt a 6-os számú főközlekedési út mentén, Uránváros közepében. Jellegzetességei közé tartozott a huszonhárom órás nyitva tartás (reggel hattól hétig a linóleumot mosta fel takarítás címén a pultos néni), az olcsó sör és töményital és a törzsközönség erős belterjessége. Munkába induló alkoholisták, munkából jövő alkoholisták és egyetemisták.
Pirkadt már és azon állapot állt be a játékot imitáló társaságnál, hogy egy felmutatott kisujjra szénné röhögte magát. Ekkor robbantott Farmer Darázs magyarázatával. (Itt kell megjegyeznem, hogy mindenki előállhatott egy általa kreált eredettel és a legjobbnak ítélt mindent vitt.) Az aktuális feladvány a pogácsa volt, azaz hogy, honnan ered a pogácsa szó. Tehát mindenki révetegen bámult előre és egy valódi pogácsát majszolgatott volna legszívesebben, amikor előjött a győztes megoldás.
„A honfoglaláskor Árpád és a vezérek járták a magyar pusztát. Egyik napon rátaláltak egy „itt felejtett” népcsoportra, akik valami kicsi, kerek és sült tésztaszerűséget ettek a tábortűz mellett.
– Árpád, mit esznek ezek? – kérdezte az egyik vezér.
- Nézd má’! Ez pogácsa, bazmeg! – kiáltott fel Árpád vezér. Aztán a bazmeg később lekopott.”
Gondolom szükségtelen kommentálnom a hatást. Már csak azért is, mert azóta is hat. Erre mondja Hombre, hogy minek az embernek ellenség, ha ilyen barátai vannak. De megéri. Felcsörgöm holnap ezt a marhát, mert régen hallottam a hangját. Nosztalgiázom. Nem más. Csak egy történet.
A viszontlátásig…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Farmer Darázs 2008.12.01. 12:58:19
Csak mert tényleg másképpen emlékszik mindenki. (Szerintem még a Zsiga is ott volt. Ő hogyan emlékszik? :) )
Én így szoktam mesélni: (rövidített változat)
Árpád jön be a hágón, az itt élő népek mentek köszönteni (az "itt felejtett népcsoport" is nagyon sirály, ezentúl beleveszem a történetbe!), hoztak ajándékokat, pl egy fatálon sült kis tésztacsomókat vászonnal takarva.
Árpád lehajol lováról és felemeli a terítőt:
"Csak nem pogácsa, baszdmeg!" A baszdmeg később lekopott, így alakult ki a pogácsa szavunk."
De a lényeg ugyanaz. Mert mindegyikünknek ugyanazt a feeling-et, üzenetet jelenti. Én már szinte szólásként használom néha: "Csak nem pogácsa, baszdmeg?!" És általában nem értik, és akkor elmesélem nekik... De a feeling nálunk, nenormálisoknál marad...
Felhívás kedves olvasók!
Fessünk ki 6-os, Cubás, Makáris történeteket, aztán derítsük ki, hogyan is volt valójában... :)
Ki vállalja? Hol? Hogyan?