Nincs más tennivalóm, mint magyarázkodni. Valahogy beleálltam a „nem-írásba”, mint Katiba a gyerek. És persze a szódás lovát. Furcsa érzés, mert továbbra is eltöltöm az írnivaló időt a gép előtt, mégsem visz rá a lélek.

Nyár van. Meleg. Senki sem foglalkozik a bloggal, csatlakoztam a népes táborhoz. Majdcsak kiheverem, aztán változnak az idők. Azoknak úgyis az a dolguk. Kimentem magyar napozni a Szigetre, magyar is volt, napozás is, oszt’ mégis teccett. Kérdezhetném magamtól, hogy miért is? Talán azért, mert rendszertelenül összeállított fotót kapott a több tízezer magyar ember (igaz, hogy külhoniak is próbálták megfejteni, hogy miről is van itten szó...), aztán mindenki eldagonyázott a porban, magához vette az alkoholt, megtapsolta Ákost és Fenyő Mikit, aztán tömött sorokban elvonult haza.

Ettől függetlenül megérte, de a veleje még hátra van. Ismét fellép a Korda-Balázs szuperduó. All in, Gyuri! D. mongya, hogy mennyünk a moziba be, azt is megejtjük majd megnézzünk a Pall Mallból készült embert. BATman. Jaj, de rossz volt, ezért már megérte leülnöm. Descartes sem volt buta ember, jut eszembe a koordinátákról. Ugyanis koordinálni kell. Elhelyezni a mindent és a valamit a rendszerben. Mégpedig úgy, hogy legyen benne vitalitás és a tömény unalmat mellőzze. Lassan kezdődik az oskola is, meghallgatjuk az előadásokat, aztán levizsgázunk az adott jogágba tartozó ismeretanyagból.

Life long learning. Koltai professzor bonmot-ja. Már-már annyira bonmot, hogy kínos kiröhögni azt, aki kipréseli fogai kerítésén. „Az, aki mondja!” – jut eszembe: éppen ez a replika teszi be a kerítéskaput az idegrostjaim közé. Ugyanis a szólam permanens ismétlésével az idegösszeroppanás szélére üldöz Julcsi, de elnézem neki. Csak minden hatodiknál emelem fel a hangomat.

Akkor szoktam volt szopránt énekelni, amit Ivasivka tanár úr (másodállásban: karnagy) mindig meghallott, ugyanis a basszus szólam az altos lányok felett helyezkedett el és átellenben (vagy részút) a szoprán felett. Bizony mondom, kellemes érzés az éneklő lányok felett elhelyezkedni. Ebben tényleg semmi magyarázkodni való nincs. Hacsak az nem, hogy szopránt akkor énekeltem, amikor nem volt kedvem megtanulni a basszus szólamot.

Erre példa Andrew Lloyd Webber Macskák című méltán világhírű musicaljének Memory vegyeskari feldolgozása volt. Hiába no, Barbra Streisandot nehéz überelni. Még akkor is, ha nincs más tennivalónk.

A viszontlátásig...