Ami késik, az jön...

Tucatnyi évvel ezelőtt ilyen (fel)ütéssel jelent meg miniportré rólam. Bizony: a cím sokat sejtető. Első nekifutásra vegyük alapul a kijelentést. A dobolni az érthető, ehelyütt keveset foglalkoznék vele, tettem ezt már korábban, de a 'szeretett volna' az már jóval bonyolultabb. Kezdjünk neki hát!

Vallom, hogy fiatalon, kölyökfejjel és ifjonti hévvel (a szentendreit mindig jobban komáltam) megérezzük, hogy mi a jó, mi a nekünk való. Elraktározzuk, szövögetjük hozzá a hálót, sokszor rózsaszínből, aztán - módjával és kisebb-nagyobb vehemenciával - próbáljuk lépéseinket terelgetni az álomteljesítés irányába. Furcsamód a fejünkben vagyon az irreális célképzet és pár nagyon is megvalósítható álom.

Think big! - adta ki az ukázt Lee Iacocca, aztán ha eljutsz a kétharmadáig, addigra  vagy akkor már megérte. Ugyanis álmodni mertél. Valamiről, ami lehet irreális, de mégis lendületet, erőt és kitartást ad. A dolgaidhoz, az életedhez, illetőleg annak értéken mérhető kiteljesítéséhez. Önnön "szinkbigem" az MNB elnöki posztja volt és bár a bemeneti feltételeim adottak hozzá (monetáris intézmények és szabályozás szakközgazda), mégsem kell rettegnie Simor Andrásnak. Lévén jobbára és néhanapján inkább a kisebb méretű álmaim köddé válása szomorít el.

Így van ez a dobolással és a vívással. Vajon mi hiányzott hozzájuk? Hát a feltételek, semmi más. Vidéken, kistelepüléseken ritkaságszámba mennek a vívótermek, kénytelen-kelletlen más sportágat választ a zsenge ifjúság. Ezzel ellentétben a zene már elérhető. Jártam én is zeneiskolába, furulyáztam, tangóharmónikáztam, és végül - félautodidakta módon (a másik félért ehelyütt is hadd fejezzem ki köszönetem Kanizsay Péternek!) - megtanultam gitározni is.

Való igaz, hogy az ütőhangszer is megadatott: a gimnáziumi vegyeskart kísértük Vereczkey Andrissal, ő zongorán, én pedig csörgődobon, lévén katalán népdalról volt szó. Ennyi, és nem több. Kis idő múltán erre még rájött Csülök, a Kispál és a borz egykorvolt dobosa, akitől kaptam-vettem pár dobleckét, majd kacérkodtam Michellel is (Szentmihályi Gábor - Első Emelet, Rapülők), mégsem kérdeztem rá nála... Végül beláttam, hogy kizárólag magamra kell haragudnom, amiért nem lettem dobossá.

Él bennem egyfajta kompenzálás, úgymint folyamatos és kizárólagos figyelem a ritmusszekción (zenehallgatás vagy koncert közben), a kollokviumon kedvenc külföldi és magyar dobosom "kitalálását" jeles (5) érdemjeggyel honorálom - jelzem, eddig még senki sem hozta a helyes megoldást -, illetőleg vezetés közben is gyakrorta hülyének néznek útitársaim a folyamatos kéz- és lábmozgás okán.

Lehet, hogy mégis felkötöm a gatyát, aztán nekiállok? Lehet. Két dolog vonz (és elragad) benne, de azok rettentően. Egyrészt a feszes monotonitás (jobban mondva: annak tűrése), másrészt a fantázia. Lévén az ütem, a ritmus, a variációk már a korai és kevéssé civilizált kultúrákban is közérthetőek voltak mindenkinek. Vegyük példaként a sámánok táncát, az indiánok ünnepeit, az afrikai törzsek szertartásait... Rendezőelvként, normaként szolgált és szolgál mindmáig. Ugyanúgy a civilizációt is eluralja, ha máshol nem, hát a szexualitásban.

És minő véletlen: a Zeneakadémián a legnívósabb jazzdobvizsga Ravel majd' 7 perces Bolerójának hibátlan végigütésével abszolválható. No comment. Egyszerűnek és könnyen teljesíthetőnek tűnik. Tessék kipróbálni! Elárulom: elsőre sem fog menni...

Visszatérve a 'szeretett volnára': ami nekem jutott/maradt az a kiváló időzítés és az ütemérzék. Ezekkel sokak állítása szerint jól sáfárkodom és állítólag némi fantázia is szorult belém. Vajon állíthatom-e, hogy elértem az út kétharmadáig? Talán, vélhetően.

De megyek tovább, mert hiszem, hogy sohasem késő, csak az időzítést kell eltalálni. Három, és...

A viszontlátásig...