máshoz van kedvem. Úgy, mint a jó időhöz, a jó emberekhez és egyéb meg nem nevezett dolgokhoz.

Honnan és hová? Együtt tartó, konzisztens kérdések? Csak és néha. A vezérfonál persze adottság, nomeg az is, hogy felismerhető legyen. És innen már átváltozik a „hová-ról merré-re”… és ez így helytálló. Látni a célt és keresni az utat irányába, feléje.

Beszélgettem egy emberrel, aki idézett nekem Popper Pétertől egy aranyos gondolatmenetet. A tyúkól arra szolgál, hogy összegyűjtsük a tyúkokat, ha elvégeztük a feladatot, akkor fölöslegessé válik az ól. A nyúlketreccel ugyanez a helyzet, láss csodát fölösleges, ha megvan a nyúl. És a szavak mire valók? Arra, hogy összegyűjtsük a gondolatainkat, aztán midőn egyben van minden, onnantól fölöslegessé válik a szó is… Valahogy így.

Van itt ezen némi rágcsálnivaló még, engem inkább a szépsége fogott meg, kevésbé az igazságtartalma. Az később jön, akárcsak a vonat Ménfőcsanakról. Minek a sietség, mire föl a rohanás? Erről szólhat csak az élet? A hamarabbról, az előbbről, a „first come, first serve”-ről?

Nyugodtság és mosoly. Bizony többet ér és közben még arra is marad időnk, hogy mosolyogjunk magunkon egyet. Belül, gondolatban, szavak nélkül…

A viszontlátásig…