Ami késik, az jön...

Olvasgatom korábbi magamat és látom mikor nem volt kedvem, mikor jött elsőre, illetőleg mikor tizenhatodikra (toldozva-foldozva) a múzsa ujjaimra suhintani. Kezdetben tartottam magam a követelményekhez, majdnem megvolt a napi egy, aztán egyre lassabb lett lehajlásom az utcakőn heverő téma felszedéséhez.

Mostanság meg beállt ilyen pulzálósra, hála Istennek, mert csak az jön ki, aminek nagyon ki kell… Megnéztem Balázst (dobtanárom) az Alcatrazban, a Máté Péter Emlékzenekar alá ütött, megint elkönyvelhettem, hogy messze még a hajnal, de azért tartok afelé és továbbra is egyetemleges az érdeklődésem.

Beszélgettem Medvegyev kommentelő kollégával a minap, aztán ő is megkérdezte, hogy mire föl már a dobolás imádata, ugyan próbáljam már összefoglalni röviden. Egy szóval tettem ezt meg: „Alázat!” És ez kiütötte a biztosítékot a telefon túloldalán, amiből azt következtettem, hogy sikerült valamit nagyon magamból és nagyon belülről előbányásznom. De ez jól van így, mert vidámságot ad, amúgy sem unalmas hétköznapjainknak. Most egy hét szilencium, mert külföldön koncertezik Balázs, aztán megyünk vissza a munka sűrűjébe.

Tegnap este a Magyar Narancs 20 éves buliján jártam. Tette ezt előre megfontolt szándékkal, mivel vásárolni akartam egy kapucnis pulóvert, méghozzá közfelháborodásra sárgát. Sikerült véghez vinnem a tervemet, a buli az már kevésbé (ott is hagytam idő előtt) bírt ottan maradásra, lévén eszméletlen hideg volt a Dürer-kertben. De ettől függetlenül most már virítok a tömegben (állítólag enélkül is), úgyhogy az október 23-ai, forradalmi megmozdulást idén kihagyom. Igaz, ezt tettem az utóbbi 40 évben is, lévén (rög/tév)eszmeileg nem vagyok eléggé pallérozott. Talán jobban járok így.

Bezzeg ma gyönyörűen sütött a nap, Julcsi lovagolni vittem és küszködtem a szénanáthámmal. Azt bezzeg nem eszik a lovak, istenuccse, hogy némi népiességet is szőjek soraim hálójába. A hétvége újdonsága még, hogy Julcsi megtanult fütyülni, ami újabb bónusz a hangérzékelőknek a környezetében. Mosolyogva vettem tudomásul és visszaemlékeztem a Kengyelfutó Gyalogkakukkra, aki a „beep-beep” hang ismételgetésével írta magát filmtörténetivé. Középiskolás koromban Somogyi Bazsi barátommal volt ez a mániánk.

Létezik ugyanis egy különleges technológia (saját és titkos fejlesztés), amelynek segítségével a kakukk hangja utánozható. Emlékszem, hogy némi ittassággal vegyítve több esetben keltettük fel éjjel 3 tájékán a pécsi Kertváros valamely tízemeletesének lakóit, akik nem tudták mire vélni a dudaszót és legkevésbé sem két italtól bódult középiskolás balfék csínytevésének.

A mai napig megy a megszólalás ilyetén formája, remélem Bazsinak is. Egyszer talán még megütközhetünk egy versenyen, úgy ahogy rajtunk is megütköznek azóta is. Nem először és nem utoljára. Balázsok a sorok között. Talán a nagy-hirtelen, figyelmetlen és eszetlen ember képe távol áll tőlük. Úgy, ahogy tőlem is.

Ez a poszt tegnapra készült volna, de jó, hogy máig vártam vele. Tegnap olyan semmilyen nap volt, mára más lett, pedig a Nap ugyanolyan és a szél sem sokat változott. Nos, még mielőtt a Németh Lajos jelmezét ölteném magamra, kezdjük az elejével és máshogyan.

Sokat töprengtem a semmittevés nyűgein és próbáltam úgy alakítani, hogy ne váljon belőle semmit evés. Merthogy abban kevés örömöt lel az ember, legyen bármennyire is afrikai indíttatású. Az elébb Csaba barátommal beszélgettem, akivel végre megfogalmaztuk, hogy miért rossz az alkotásmentesség, a monotónia és unalom, amibe kényszerültem – legalábbis kényszeríteni akartak – az utóbbi félévben.

Szerencsére bírok némi macskavonással, akár az életek számát, akár a talpraesést nézve, oszt’ osztottam magamnak feladatot, melyekről korábban ehelyütt már értekeztem (v.ö.: dobolás). Lényeg a lényeg, évvégén lejár a szerződésem és mást fogok csinálni, illően a hároméves ciklikusságomhoz, továbbra se munkahelyem, hanem munkám lészen.

Fogalmazhatjuk akár úgy is, hogy valamit megint kreálni kell, aztán ha elkészül, otthagyni, működtesse más, akinek legalább két anyja volt, esetleg fűlik hozzá a foga és a fehérje. Környezetem kérdően és némi aggódással figyeli az ilyetén váltásaimat, aztán mindig alakul valahogy. Máshogy és teljesebben, jelen esetben dinamikusabban. Ebben szerencsém van és volt, másban nem annyira, sőt pókerezni sem szeretek.

Visszatérve a tegnapi napra: olyan kiürültnek tűnt, érzetre mégis melengető és melankolikus lett. Akárcsak egy buksi simogatás, akkor is, ha nincs szükséged rá. Egy érzet, hogy szurkolnak valahol és tudják, hogy menni fog, mégis féltenek, hogy én nem hiszem el. Jelentem: elhiszem, amúgy nem mosolyognék.

Csak olyan jó néha megállni és a ma választ ad a tegnapra. Van ez így? Bizony: így van ez...

Ezen jelző került rámaggatásra, oszt’ hogy és miért, próbáljuk meg epizódokban felidézni. Idén március idusán startolt a történet (ebből is következik, hogy nem vagyok Julius Gaius Caesar, mert nála akkor fejeződni be), midőn esti csevelyen és kávén látogattam meg Dusán barátomat, aztán másnapra látom, hogy a kocsim baloldalát ügyes forradalmár kezek kulccsal végigkarcolták. Festésre éretten, hogy rohadjon le a végtagjuk.

Ezzel a stigmával éltem napjaimat júliusig (na, azért valahol mégis visszajön a cézarizmus!), majd elindultam átföstetni Pécsre. Nem gondoltam, hogy ez csak az első karosszériás látogatásom. Hazahozván az autót, másnap (azaz 24 órán belül) mit nekem Jack Bauer jeligére a banki mélygarázsban az önműködő ajtó nem önműködött, ebből következően a 36%-os emelkedőn megugrott a jószág, a motor meg lefulladt ezzel párhuzamosan és lám, máris lehorzsoltam az oldalfalat.

Ez volt az első falat, mehettem dobórára, a bőrök nem örültek nekem. Két-három napon belül döcögök az óvoda felé, Julcsival énekelgettünk valami aktuális slágert, oszt látom ám a visszapillantó tükörben, hogy utánunk is gurul két női egyed, nagy szájmozgatás közepette… Meglett a beszélgetés tanulsága is, ugyanis szép lassan belémgyalogolt a körforgalom előtt. Lássuk be őszintén, akkor elszállt az agyam, csodálkozom, hogy él még a baleset okozója, a hangerőm mindenesetre megütötte az átlagos decibel szintet, midőn a vezetés és az út figyelésének kontextusát ecseteltem neki.

Ezt követően meglátogattam a budai helyszínt, ahol karosszériát javítanak, akik megcsinálták a hátsó lökhárítóm fényezését. Na, de hogyan! Ezt később fogjuk meglátni, illetve elolvasni… Ennek utána, immáron augusztusi nyaralásból hazatérvén üzleti ügyben egy bevásárlóközpont parkolójában várakoztam. Elvégezve, amit el kellett végeznem indítom az autóm, az nem indul. Az akkumulátor feladta, minden előjel nélkül. Kemény fából faragtak, ezért hívtam a taxist, bikázza már be, az meg jött, próbálta nem sikerült, kihívtam a nemzetközi car assistance-t, a szaki először elküldte az anyjába, a már eltávozott taxist – lévén a kereskedelmi forgalomban lévő „bikázók” hasznavehetetlenek – majd egy pillanat alatt elindította a kocsit és mehettünk egy újabb szervízbe, garanciális akkucserére. Probléma megoldva.

Egy hét múlva Pécsett várok az egyetem előtt egy másik járgányban, kiszálltam időt húzni. Rágyújtottam, visszaültem és indítottam volna... Ugyanaz, mint korábban: ezt az akkut is levámpírkodtam. Telefon – este nyolckor! – az autószerelőmnek (aki javítja!), kijön, mondja, hogy semmi probléma, csak az akku. Motorikusan, akárcsak a másik kocsi, minden rendben vagyon. Talán csak én nem? – kérdezem ekkor sokadszorra magamtól. Másnap reggelre megoldás és új akku született, itthon pedig következett a következő hét. És esemény.

Fordulok a Bajza utcán, indexelve várakozok, Suzuki jön, majd villant hogy elenged, megyek is megköszönve. Igen ám, de ő is elindul, mikorra azt hiszi, hogy elfér mögöttem, tehát újból nekem jött. Hiba az övé, a kéthetes föstésnek annyi, mint a matricát lehet tépni. Hozzáfűznöm nem volt mit, passzív rezisztenciával vártam végig a papírtöltögetését. Majd kezet fogtunk és elment. Azt követő hétvégén Hortobágyon jártunk, sétálok a mezőn, ebéd után és szabadon, majd hirtelen a fejemre pottyan egy alma, abból a kevés fából. Jót röhögtem a dolgon, másnap azonban már Pécsett adom le ismét az autót – jól keresett Péter a nyáron! -, majd a Sétatéren haladok a felásott Széchényi tér felé.

Mosolygok, aztán kopp, gesztenye a fejemre esik. Fájt, kicsit frusztrált lettem tőle, de mára már elmúlt. Tegnap visszatért hozzám a kocsi, csillog-villog és nagyon óvatos vagyok. (Visszatérve a pesti szereldére: ők drágán nem csináltak semmit, ugyanis a lökhárítót a festés alatt „elfelejtették” lealapozni, ezért volt matricás a Suzuki-meeting után és ezután engem többet nem látnak, sőt már telefonon ékes magyarsággal kinyilvánítottam nemtetszésemet, azt sem köszönték meg.).

A továbbiakban a fal mellett sem mászkálok, hátha most egy tégla következik és különben is vámpír sikeresebb, ha mutogatja magát. Aggatás ide, aggatás oda: ezek megtörténtek, aztán biztos van konklúzió is, de azt most inkább hagyjuk.

Rögtön indulok dobolni és a bank mélygarázsában parkoltam….

Valamiért sosem komáltam, tudom elegáns, mindig dicsérnek, hogy milyen jól festek benne (pedig rajzból mindig közepes voltam), aztán mégsem visz rá a lélek hogy felcibáljam magamra. Csakis, ha feltétlen szükséges. És ma az volt.

Találkozni voltam egy honfitársammal (ez milyen egy diplomatikus kifejezés) ottan benne a Magyar Tudományos Akadémiában, aztán oda mégsem illik máshogy. A találkozó tipikus förszt táccs volt, azaz előtte mindketten felkészültünk, megtanultuk a leckét a másikból, ott már csak az ellenőrzés volt a feladat.

Szeretem az ilyetén szituációkat, mert valahol mást hoz ki belőlem, ugyanis ez is egyfajta kommunikációs próba. És most nem kizárólag arról van szó, hogy a végre és talán régi nagy lieblingemmel foglalkozhatok a közeljövőben, hanem a kíváncsiságról. Múltkorjában Gábor barátommal, aki vezető tréner kishazánkban, beszélgettünk és észrevettem, hogy szakmailag nem tud kilépni, próbál következtetni, továbbgondolni. A testbeszédből és a „hogyan néz ki a szemben ülőből”.

Itt persze most nem a szépségről van szó, hanem a harmóniáról, amit igen kis tévedések foszlathatnak semmivé, adott helyen és szituációban. Ez szerencsére ma délelőtt nem történt meg, mivel a veleszületett dolgok sokáig elkísérgetik az embert, úgy engem, mint a velem szemben ülő urat.

És megvallom jól éreztem magam a bőrömben, pedig látszólag semmi különös nem történt, csak elhangzott néhány utalás, amiből értettem, hogy ő mit ért  alatta és miért ülhet ott, ahol ül. Ehhez nem kell öltöny, csak a tisztelethez, ahhoz viszont feltétlen. Így öltönyben jólesik még a dicséret és elismerés a gyengébb nem oldaláról, hogy kicsit büszkélkedjek is, mert megérdemlem.

Visszatérve a beszélgetésre: kijelenthető, hogy lesz még belőle sok és már ezért a találkozóért is megérte, hát még az előrébb menetelért és a közös munkáért.Mert akkor valahol végre azt csinálhatom, amit és ahogyan korábban – jelzem, a blogban leírva is! – elképzeltem és ez nekem már elég. Nem vagyok nagyigényű. Összegezve azért az egy órácskáért megérte ma felkelni és mosolyogva írom le ezt ide.

Mivelhogy az öltönyt kelléknek fogom fel, aztán és akkor használom, ha ideje és alkalma van. És a későbbiekben, akkor és ott ismét jelen leszek. Megint öltönyben.

Itt vagyok megint, mert holnap kezdődik újra, aztán készen kell állni, guggolni és várni, rajtgépben hálni. Irány Pécs! Aztán majdcsak elmúlik ez a félév is valahogy, az oklevelemet lassan kitermelik az erdőben, mármint a papírhoz valót, aztán hadd lógjon a falon, vagy talán még ott sem.

A többi sem lóg, nemúgy a gazdájuk, aki kiérdemelte őket, fáradságos, ám felemelő tudásfelhalmozással, sok szerencsével, mindhiába erőlködéssel és végül mégis furcsa mosollyal szája szegletében. Ébredni kel, egyre több kopogtatás van, mégsem visz rá a lélek az álmaim elhanyagolására, a mindent a ráció talajára, mert – bár szépségei ezen oldalnak is mutatkoznak – mégis jó az álmodozás.

Gyorsan szántanak ujjaim a billentyűzeten, kevés karakter látszik a gondolataimból, sok időbe tellene, míg mindahány van elhagyná ujjaim begyét. Marad inkább a verbalitás és annak bizodalma, hogy leütéseim eltalálják a magvát gondolataimnak, főként érzéseimnek. Vicces és energiadús mindennapokat élek, szeptemberben ez furcsán hat lelkemre, mégis a színek színesebbek, az árnyak haloványabbak.

A fedélzeten pedig fúj a szél, anélkül baromi unalmas lenne, irányba tartani pedig éppoly izgalmas, mint amilyen veszélyes lehet. Egyszerűen és tisztán. Talán ez mutatja magát legelfogadhatóbb stratégiának, a kis ördög pedig hadd rohangáljon körülöttünk, a limes ismert, jól körülírható és mégis rugalmas.

Ebből lehet csak valami új és más, ami nagy szerencsémre eddig mindig meghálálta a vélt, néha valós hálátlanságomat. Szóval és szó nélkül. Lógás és készenlét. Eldördült a rajtpisztoly: lógásnak vége. Itt vagyok megint, a fedélzeten.

Kitaláltam egy csecsemőkre szabott szerencsejáték nevét, ezzel is bővítve a játékmániákusok, hazardőrök, szerencselovagok potenciális táborát. (Mert ugyebár a klasszikussal élve: kockázat nélkül nincs rizikó!) Az igazat megvallva, engem sosem varázsolt el az „Ólin”, úgy ahogy a lovira sem szokásom kifelé járkálni. Pár éve – az illendőség kedvéért – kilátogattam szilveszterkor az ügetőre, de nem lettem megszállottja a fogadócetli tépkedésének.

Azt meg, hogy valójában mitől is szerencsés a Dániel, illetőleg az emberfia nehezen meghatározhatónak. Szerencsés dologgá válhat sok, az aktuális élethelyzetben szerencsétlennek tűnő esemény, történés, nem történés, csakhogy adott pillanatban a fonákját érezzük éppen. És ez később mulatságossá válik persze, nemúgy Klampár Tibor fonákjai a kínai pingpong hősöknek. De az régen volt, talán igaz volt…

Egy dolog viszont nagy bizonyossággal állítható: a szerencse (vagy szerencsétlenség) egy kizárólag szubjektumból belőhető történés. Innentől pedig nagyon viszonylagos és hangulatfüggő. A kisbaba is hangulatfüggő, azonnal reagál, ha a szükségleteit nem érzi teljes mértékben kielégítettnek.

Szíve joga, sőt kötelessége ezt tenni, ugyanis nem hívhat össze brainstormingot, meetinget, nem telefonálhat időpontért a pszichiáterének, nem szervezhet csapatösszetartó tréninget. Elintézi egyszerűen, aztán majd felnőttként lesz alkalma a saját bajait lehetőleg minél több ember nyakába varrnia a fent részletezett módszerek bármelyikét választva. Ettől aztán érezheti majd magát fontosnak és tekintéllyel bírónak, rosszabb esetben probléma és kríziskezelőnek, pedig nem az, csak a saját bajaitól mások segítségével szabadulni próbáló szerencsétlenség.

Azazhogy szerencsésség, ha a mások elhiszik, hogy ez hallottak-látottak-érzékeltek az ő problémájuk is és ettől még nagyobb önsajnálkozásba fordulnak. És kialakult a spirál, ami inkább circulus viciosis és adott egy új piac a gyógyszergyártóknak és a lélekbúvároknak.

Jómagam – valami nemismert nevű tejallergiától sújtva – már a kezdetektől sírhatnék vagy anti-depresszánsokkal és meeting-dózisokkal kezeltethetném magam, aztán mégsem teszem. Lévén a kakaót már megiszom és a tejbegrízt is benyomon kakaóporral.

Tehát föl a fejjel (mondaná Danton!) és előre a kakaóboltba. Kitaláltam és nemcsak csecsemőknek. Sok szerencsét hozzá!

A viszontlátásig…

akik le tudtak ülni a seggükre, és nyugton maradni. Egyhelyben, statikusan, megélni a várakozást, talán megkapni a vártat, és keveset utána kapaszkodni. Bizton nagy türelemmel bírnak, de mégsem ez lehet a legkirívóbb tulajdonságuk. Inkább a „majdcsak lészen valahogy” érzése.

Van egy elméletem is a várakozás mibenlétéről, amit a párkapcsolatok időskáláján alakítottam ki. Ti. a leges-legelején a férfiú műveli (kénytelen-kelletlen) a várakozást, méghozzá nem másra, mint a választott hölgyre várva, aki egészen a mennyasszonyi készülődésig módszeresen növeli a várakozás alkalmanként pluszban hozzáadott minutumait – talán innét ered az „olyan soká öltözködik, mint a menyasszony” hasonlat is –, aztán - miután a várakozással eltöltött idő kiteljesedik a családjog megkövetelte feltételekben - fordul a kocka.

Egyre később fejeződik be a házúr munkaideje, esténként sok kocsma és még több haver vár. Akárcsak a nő, otthon és immáron végeláthatatlanul. Persze érdemtelen volna számpéldákkal és kalkuláltan következtetni a várakozási idők eloszlásából, de megérzésre kijelenthető, hogy a gyengébbik nem többet foglalatoskodik a várakozással. Talán ezért kapják kárpótlásul a hosszabb átlagos élettartamot is a föntiektől. És eltekintve.

Másik bajom a várakozással, hogy nem lehet belőle „robbantani”. Példálózva az országúti kerékpárversenyekkel ott az erőteljes megindulások, nem várakozásból, hanem tempómentés való rákészülésből indulnak. Tehát a biciklis sem csakúgy hipp-hopp, a makraméját félredobva indul meg, hanem taktika mentén, amit a szakasz előtt kidolgozott az edzőjével. Nosza, most hogy így bealáztam a várakozást és a „rézbaszó szakkör jeles tagjait” ideje valami hozzáadott értéket is produkálnom.

Első blikkre a várakozás – a körömrágás mellett – kiegészíthető tervezéssel, a „robbantásra” való módszeres felkészüléssel. Ebben persze adottságként szerepel az önállóságra való képesség, amit némi felelősségtudattal fűszerezve jó lenne sokaknak elsajátítaniuk.

Tenni valamit, hogy legyen értelme várni valamire. És nem mindig csak lógni a szeren és közben dúdolgatni a Zsgyí minyát...”. Merthogy az is másról szól, nem pedig a tétlenségről.

A leülésről, a talánról, a „még mindig bejöhetről”, ami a nagy mázlistáknak adatik meg egyedül. És valljuk meg őszintén: kevesen vannak belőlük. Mindig csodáltam őket.

A viszontlátásig...

Más néven: vegyes felvágott, amellyel nem lehet felvágni. Merthogy maradékelven működik és ettől fogva úgy szar, ahogy van. Sosem komáltam, a hétvégén mégis kijutott egy adaggal belőle.

Körutazáson voltam, amit Székesfehérváron kezdtem, majd megjártam Tolnát (Baranyát kihagytam), és a Szigeten fejeztem be. Erre jött bónuszként egy orvos-látogatás, amit Dusán (szerb-magyar idegsebész cimborám) jó kedvvel, ellenben én némi vonakodással fogadtam. De legalább megbizonyosodhattam afelől hogy a szimptómák és a helyes diagnózis kontextusa nem a matematika-közgazdaságtan-jogtudomány bermudájában leledzik, magyarán az izomláz (bordaközi tartóizmoknál) nem egyenlő a tüdőbajjal.

Biztos rossz testtartással dobolok, ettől fogva erre is figyelek, nomeg a lazaságra, mert a tizenhatodot kiütni erőlködve nem lehet. Kiütni..., ez olyan sportosan hangzik, de végül a megúsztam a legénybúcsún, sőt mi több: magamra maradtam e tulajdonsággal. Az alkohol a töménynél kezdődik nálam, de az és úgy, ahogy ott és akkor volt, no azt ne próbálja meg senki lerajzolni, netán leírni.Ékes betűkkel képtelenség, normálishoz szokott szemnek visszataszító volna.

Bezzeg a Sziget. Kiténferegtem és kezdtem a Belgával, nos az valami förmedvény volt és nem azért mert nem komálom őket, csak az Isten szerelmére, egy énekes – totális amfetamin transzban – legalább a kontroll bömbölde mögött üvöltözzön, és akkor lejön neki, hogy milyen kurvára hamis. Mert elviselhetetlenül az volt, legalizálj, legalizálj... Ezt követte Korda Gyuri bácsi akit – a korábbi 6 éves szokásomtól eltérően – pult mellől és passzív rezisztenciába burkolódzva élveztem, azonban Klárika megint három számra érvényesült és belecsempésztek – förtelmes szinti-alappal fűszerezve – két Demjén nótát is.

Jobb volt, mint a Belga, mert erről tudni lehet, hogy milyen lesz (hála neked playback!), de nem kell kacifántossá tenni. „Szeress úgy is, ha rossz vagyok…” – énekelték, mit mondjak őket már csakis úgy lehet szeretni. Ha rosszak. Nemúgy a Kistehén, akik most szponzorálva és menedzselve vannak, aztán ezért kénytelenek előjönni a farbával..., meg is tették, igazhogy 45 perc késéssel – éjjel 1.45-kor! – kezdődött a buli, ami ezért akár afterparty jelleggel is működött, én pedig tudomásul véve a kései órát, visszabattyogtam a kocsimhoz és hazahajtottam.

Gyorsan és vegyesen, mint ahogy elmúlt a hétvége. Szintingadozásokkal tarkítva. Egy biztos azonban: továbbra sem komálom a csalamádét.