Csoda történt: kimentem a futball válogatott meccsére és nemhiába. Persze, most sokan fanyalognak, hogy inkább a görögverést kellett volna megtekinteni, de Újpest megér egy estet. Már délutánra slágergyanússá vált a meccs és különben is kompenzálnom kellett a skippelt pécsi közgázos bulit. Ennek okán vettem a fáradtságot és autóba ültem: irány a Megyeri út.

„Magyar szurkoló csak a hátsó bejáraton mehet be...” – tájékoztatott egy, jól bebugyolált, látszólag atomtámadástól rettegő rendőri közeg, bár komoly időbe telt mire sikerült megkülönböztetnem Darth Vader birodalmi harcosától. Ergo lekéstem a kezdést, viszont jó helyre kaptam jegyet, és legalább jó drágán. Az olcsó már régen elfogyott. Öt percet kellett várni mire először megláttam Fülöp kapusunkat. Épp alászaladt a labdának: Niko bólintott és máris vesztésre álltunk.

A meccs ezt követően tömény és fölösleges labdázgatásból állt. Jobban koncentrálhattam a délszláv virtusra, amely állhatatos, durva és alattomosan előadott „labdát vagy babát” játékot jelent. És nem csak fociban, mivelhogy tapasztalhattunk ezt korábban vízipóló és kézilabda meccseken is. Előjött válaszként a Fogadj Isten! (alias magyar virtus): Huszti folyamatosan, Dzsudzsák időközönként „tévesztette el a célt”, azaz labda helyett lábszártalálattal kompenzált. A ki-ki meccsből hamarost kialakult egy kommunikációs csata is, ahol topikként egymás nőnemű felmenőinek az emlegetése volt napirenden.

A meccs ellaposodott. Egészen addig, amíg Vaskó, bagzó kandúr módjára felugrott Juhász hátára. Tette mindezt a horvátok gólvonalán. A mutatvány Nikót és Pletikosa kapust olyannyira ámulatba ejtette, hogy (ön)góllal jutalmazták őket. Ennek utána a bírótrió kritikájában merültek el, míg azok lefújták az első félidőt. Megtehették volna ezt a meccsel is, ugyanis a második félidő dettó unalmát semmi sem tudná felülmúlni, itt már gól sem akart születni, hoccira meg nem adnak 11-est. Főleg a franciák.

A félidő érdemi történése összefoglalható a lelátón lévő 2 db műanyagszék felgyújtása (megkésett görögtűz), és a ráncosnyakú fogdmegek locsolásának (megkésett Húsvét hétfő) eredőjeként. Bilic edző szurkolói ankétra kérette párszor a játékvezetőt, de nem ment sokra vele. Dzsudzsák lesérült, mindkét edző cserélt, majd véget ért az összecsapás.

„1940 óta nem nyertünk a horvátok ellen!” – üvöltötték a beharangozóban. Nehéz is lett volna nyernünk, mert az Osztrák-Magyar Monarchia volt része Trianon után, 1929-től Szerb-Szlovén-Horvát Királyságból Jugoszláviává nemesült. A II. vh. idején lesz ismét – sok-sok év után – önálló Horvátország. Kapva kaptunk az alkalmon és elkentük a szájukat.

Ezután - főhivatásként - háborúztak az usztasák, tehát a foci kimaradt a To Do List-ről (nemúgy a szerb- és zsidóirtás), majd a háború végére megérkezett (a részben horvát származású) Josip Broz Tito és hipp-hopp megszületett egy föderatív állam, Jugoszlávia. Bár Horvátország 1991-ben kikiáltotta függetlenségét, de béke csak 1995-től honol a szerb-horvát marakodáson. Summa summarum a 68 éves magyar diadal-mentesség jól diszkontálható, és kábé 20 évnyi triumph-mínusz marad a végire.

Csakhogy ezt sem sikerült megugranunk szombaton (kivétel a Vaskó-Juhász duett), pedig a „mágyár” gyerek (Niko Kovac=Kovács Miklós) is supportált bennünket rendesen. (A második félidőben gól helyett inkább két kapufát fejelt.)

A hazafelé úton el is felejtettem az egészet. Jöhet az EB, legyen ott Niko a gólok királya. Ebben az esetben nem mondhatjuk majd, hogy csoda történt.

A viszontlátásig…