Paradox egy dolog, ennyi bizton állítható. Ez már a címből is kiviláglik. Kit tekintünk különcnek? Azt, akiről azt állítják. És kik állítják róla? A különcök. Vagy mások. A sok egyforma, egyfelé agytekergő, gondolkodó vagy éppen azt nem tevő embertárs. Akik, mind egyediek, legalábbis ezt adják el magukról, és rettentőmód felháborodnának, ha nem ezt állítanánk róluk. Innentől ők is különcökké válnak. Legalábbis ezt gondolják. A kört bezártuk.

Megnyugtató választ akkor kapunk, ha a különcöt különbnek tekintjük. Aztán hova jutunk? A különb a jobbat, ügyesebbet, okosabbat fedi. Ezzel ellentétben a különcben benne van a távolságtartás. „Nem lennék olyan, de nem tudom, hogy lehetnék-e olyan…” – ezt gondoljuk önkéntelenül. Tehát különb lennék, de nem érhetem el azt az állapotot, különc meg nem akarok lenni, mert bármennyire is csodabogaras, azért a dolgok normális menete mégis fontosabb mindenkinek. Groteszk dolog. Ellentmondásba keveredtünk ismét. Bonyolult az emberi elme. De tegyük egyszerűbbé a logikánkat, és mindjárt különbek leszünk.

Más közelítésben a különc önmagát teszi azzá, míg a különb objektíve annak születetett. Azaz az egyik akarás, erőlködés. A másik meg csakúgy megvan. Alaphangon berreg. Aztán észreveszik vagy nem. Kiaknázható vagy nem. Értékelik vagy nem. Visszatérve a paradoxonra. A különb ember valószínűleg tudja magáról, hogy az. De ahhoz, hogy mások is felismerjék ezt, projekció, megláttatás és érzékeltetés szükséges a külvilágnak.

Innentől különccé válik emberünk? Sok esetben igen. Ekkor a „massza” nem fogadja, illetve elutasítja, azaz különcségnek veszik a különbséget. Nem építi be értékrendjébe, a normái közt nem szerepel. Esetleg a periférián. Vagy kis részletekben. Aztán itt megkapaszkodva elkezd terjeszkedni és az esetek döntő hányadában, leveti különc mivoltát és normalizálódik. A különb akkor „ütős”, ha észreveszik.

Szóval, aki különb: sok esetben megsütheti azt. Próbálkozhat kitörni, de lehet, hogy adott időben és térben ez mihaszna erőfeszítés. Lehet, de hála Istennek, nem biztos. Úgyhogy nem kell elkeseredni.

A különc ember megmarad, és ha szerencsénk van, a benne rejlő különbség támogatja, „sorvezeti” a fejlődést. Legyen az organikus (evolúciós) vagy hektikus (revolúciós). Ezek már csak így mennek! Nomeg a bárányfelhők...

A viszontlátásig…