Két ily módon becenevezett barátom is volt/van. Az egyik hölgy, a másik úr. Nem is akármilyenek. A hölgy egy tipikus lélek, az úr meg egy szeretnivaló ember. Akinek képességei és tárgyi tudása kimagasló, a szája szabad, sőt néha otromba. Egy kollégiumban éltünk éveket, biológia-kémia szakos volt és rettentő mód szerette az alkoholt. Sőt, bírta is azt.

A tanári pályát elhagyta, jelen állás szerint nyomozótiszt Pécsett. Gasztronómiai géniuszát idejekorán felismerhetővé tette, midőn habtestét (170 cm, 105 kg) - egy szál, valaha-fehér-volt frottír-törölközővel takarva -, paprikáskrumplit készített. Éjjel 1 órakor, meleg vacsorának, a kollégiumi konyhában. Teszem hozzá: saját recept alapján, durván illuminált állapotban.

Hozzávalók: ami a szobában található, ösztöndíj osztás előtt. A kockára vágott hagymát forró olajon megpirítjuk, pirospaprikával megszórjuk és vízzel felengedjük. Ezután a kockára vágott krumplit, néhány maradék szalonnabőrrel belerakjuk. Ízesítjük 2 db gerezdekre vágott almával. Az első forrás után 2-3 evőkanál mustárt adunk hozzá, majd nyakon öntjük 2 dl akácmézzel. És a végén - minden jó, ha a vége jó! - ráütünk 6 db tojást.

Készen vagyunk, jó étvágyat hozzá! Mit mondjak erre? Fiatalok és bohók voltunk.

Egy másik urban legendje hímsoviniszta ikonként épült befelé a köztudatba. Történt, hogy jóbarátom egy koli-bulin táncolt egy szemrevaló csoporttársnőjével. Mindeközben Bobo a lépcsőn üldögélt és szemlélődött - a tőle elválaszthatatlan sokadik üveg sörrel kezében. A zenés-táncos rendezvény végén így faggatta szobatársát. „Zsigu-bigu, látom, jól összemelegedtetek lassúzáskor… és visszajelzés volt?” „Persze, magamhoz húztam és hozzám simult.” „Lóf…t, az nem visszajelzés b…meg, majd ha leszo…tt! Na látod, az már visszajelzés!”

Azóta, egy (korunkbeli) pécsi egyetemista vinnyog a röhögéstől, ha meghallja a „Volt visszajelzés?” fordulatot. Ennyit Boboról, néhány történetet majd felidézek még róla és vele összefüggésben.

Most inkább essék szó a bobokról. Évek óta foglalkoztat e kérdéskör, miután sok esetben azonosulok a gondolkodásukkal és értékrendjükkel. Sőt. A XX-XXI. század fordulóján New Yorkban kezdett átalakulni az erősen megcsömörlött yuppie-stílus. Létrejött a bobo, aki egy ellentmondásos yuppie, más orientációkkal, kevesebb magamutogatással. Talán ezzel foglalható össze. David Brooks könyvet írt róluk.

A bobo értékrend mentén véget ér a nyakkendős világ, sok esetben pólóban járnak a munkahelyükre. A polgári és a művészi élet határmezsgyéjén egyensúlyoznak. A rövidítés (bobo) a „bourgeois bohemian” (bohém polgár) kifejezésből kölcsönzött. A bobo nem arrogáns, mint a yuppie, viszont egyszerre konzervatív és lázadó. Egyesíti a vállalkozói gondolkodást és a kreativitást; toleráns és laza, két lábbal áll a földön. Lenézi a céltalan, magamutogató költekezést, de szereti a komfortot, sokan biciklivel járnak közülük. Utálja a Microsoftot, imádja a Macintosh-t.

Számosságuk világszerte fokozatosan nő, Európában főként Angliában és Franciaországban találtak ólmeleget maguknak, bobotelepülések, közösségek alakultak. Sajnos Magyarországon ezen életmód meggyökeresedése igen komoly akadályokba ütközik.  Ennek legfőbb oka, hogy az értékrendszert nem lehet megtanulni a médiából (a tv-től még nem leszel más!), kizárólag a család és a munkahely lehet a tanítómestered.

Itthon viszont nagyon kevés a jómódú családból származó, második generációs értelmiségi. Kevés az, aki jól keres és mellette élvezi is azt, amit csinál. Röviden szólva önmegvalósít (Maslow-piramis csúcsa, bla-bla-bla). Felnövőben van egy bobonemzedék a mai huszonévesek között, e folyamat azonban csak jó tíz év múlva teljesedhet majd ki Magyarországon. Szóval lazán, mint a Riga-lánc, ahol a Riga moped helyett legalább KTM szerepeljen.

Innentől nincs más hátra, mint előre!

A viszontlátásig…