Sanda és ténfergő, mégis mintha nem találná a helyét. Azt, amit már régen meglelt, mégsem hiszi el. Átfénylő sejtelmek, félszavas ígéretek, a sosemlesz beletörődése mégis legörbíti a szája csücskét.

Büszke, hovatovább fellengzős, mégsem megrendítő az ereje. Jó ránézni és színesben elképzelni, mégis lehetetlen rátalálni, a színre, kikeverésének modus vivendijére. Addigra és mindig újra elsuhan, csak egy emlék marad. M.-nek, az utca másik oldalán, mégsem foglalják dalba.

Önmagát adja, mégis másokat zaklat föl, hoz vissza az élők sorába. Fénylő és mégsem csillogó, talán egyszer azzá válik, ha elégséges törődést kap. Amit soha nem kért, mégsem tud visszautasítani. Képtelen rá, mivel megérdemli, mint minden hozzá hasonló. Gondolkodni vagy megérezni, keresni vagy rábukkanni; egy és ugyanaz a kategória. Képtelen és mégis képregény.

Velünk él, de sohasem lesz a miénk. Űzzük, hajtjuk, sokszor elhisszük, hogy megtaláltuk. Tragikomikus, akárcsak mindegyikőnk. A tizedekkel, a centiméterekkel, a viszonyulásokkal. Lássuk be: önmagunk hétköznapi megalázásával. A várakoztatás, a fel nem tett kérdések, a tili-toli, az ólomkatonásdi.

Tényleg erre vagyunk ehelyütt, benne a bőrünkben? Talán a fölöslegeges és önpusztító kihaénnem forradalmak; a magamutogatós elhitetések treníroznak bennünket ilyenné. Mégis ugyanazzá és mégsem mássá. Kínos vicsorgás helyett jobb ha mosolyogva vesszük tudomásul: a vége ugyanaz.

Mindenki másként, más megközelítésből, más metódussal érkezik. Mégis ugyanoda jut. Eredményes az eredménytelenség. A most sem sikerült elkerülni. Ez régtől fogva tény, mégis nehéz elfogadnunk. Egy szó könnyítse ebbéli tehetetlenségünket: furcsa.

A viszontlátásig...