Van nekem egy barátom, aki furcsán lett az, mégis az lett. Talán ő sem bánja. Abból a fajtából való, aki gondolkodik, és többször körbejár dolgokat. Ritkán tesz axiomatikus megnyilatkozásokat, inkább közelíti a problémát, mondhatni rácsavarodik. Folyamatosan közelíti a kérdéskört, orsószerűen és mindig talál eltéréseket. Ettől fogva jó az irányok meghatározásában, a konkrét döntést pedig a delikvensre bízza.
Kávézás közben jutott eszembe egy majd 10 évvel ezelőtti hozzám szóló mondata, amely valahogy így hangzott. „Ne hagyd, hogy a reggeli kávéhoz az elkeseredés adja az első slukkot…” Éppen válófélben voltam, talán ez a mondat dobott a legtöbbet rajtam. A túléléshez, a vélt, ámde korántsem valós fájdalom kiheveréséhez.
Azóta már sok újabb túlélést játszottam el, lásd még predesztináció, de olybá tűnik számomra, hogy Gyula által mondott szentencia-szerűség mindig is helytálló volt és van. Másfél hete ültünk le utoljára, hasonlítottunk, elemeztünk, röhögtünk, egymáson és magunkon. Ugyanúgy másokon. Újra megélt szituációnak tűnik ez mára, és megtaláltam a mondatot, ami számított – talán mindkettőnknek – azon a délutánon. „Csak hosszú távon érdemes, ami érdemes.”
Jelen helyzetben ez motivál, adottságként kezelem az előállt kommunikáció mentességet. Bízok és bíztatok, őszintén és semmit sem bánva. Merthogy gondolkodni és alternatívákat felállítani másik emberről – információhiányban – elvetélt ötlet és teljesen fölösleges. Ami megtörtént, az megtörtént. Felelősséget vállalni persze lehet, és olykor kell is a múltért, de legfőképpen a jövőért és magunkért.
Ehhez bizony alaposan át kell szűrni önmagunkat és mélyülni. Legyen az bármíly furcsa is környezetünknek. Kinézek, esik a hó. Ez önmagában nem boldogít és inkább arra ösztönöz, hogy befelé nézzek. Gyula mondta, hogy jó lett volna velünk jönni, tényleg jó lett volna, de mostantól kicsit sűrűbben kell majd találkoznunk. Mert megéri, meglátásom szerint mindkettőnknek. Ezt most én mondtam.
Addig is álljon itt a végén egy dalszöveg a KFT együttestől: „Várunk évek óta, várjuk mindig Őt / Így múlik el az élet, csak várjuk a nemjövőt. Néha egy pillantása egy arcból néz reánk / De idegen szájat csókol ilyenkor is a szánk.”
A viszontlátásig…
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Medvegyev 2009.02.11. 16:47:55
Van két szó a magyar nyelvben, melyet utálok: a fontolgatás és a lebegtetés.
Előbbi a bizonytalan totojázás szinonimája, utóbbi a magukat fölényben hívő politikusok és főnökök sajátja.
Aki tudja és nem mondja, az vagy gyáva vagy szadista.
Aki tudja és nem meri mondani, az fontolgat vagy lebegtet:-(
Egyik sem korrekt magatartás.