Hivatalos vagyok oda én is, el is megyek. Lévén egy jó barátom próbál – nagy kínok közepette – búcsút mondani legénységének és eljátszani a gondolattal, hogy benőtt a fejelágya. Furcsa, hogy az ilyen rendezvényeken általában az indirekt bizonyítás a bevált formula, lévén ott derül ki igazán, hogy a fejelágynak esze ágában sincs benőni.
Akadnak ebből komoly, szellemi és fizikai traumák, sokkoló szituációk, élmények, melyek a jövő homályába vésznek el, lévén lesz miről beszélgetni – akarom mondani: suttogni – a papucsban, ami idővel furcsamód és levakarhatatlanul rásimul az ember lábára. Ez a világ és a folyása, régóta így, aztán mégsem akar átalakulni, mondhatnók belegyökeredzett a férfiúi létbe és valóságba.
Amit végképp nem értek, az viszont a leánybúcsú. Ez a legott emanci-panci rendezvény, ami az utóbbi évtizedekben kezd honosodni és próbálja egyenrangúsítani magát a fentebb leírt hagyománnyal. Tudom én, hogy a „És nekünk nem lehet?”, „Megint csak a férfiak…” kezdetű felvetések záporozása időszerű ilyentájt, de azér’ engedje meg a világ, a hagyományt nem kéne tán elkurvítani és egyszerűen „Még utoljára dugjunk egyet mással is!” party-vá degradálni.
Merthogy, ha valós figyelem lenne aziránt, hogy a legénybúcsú miről szól (kedves Hölgyeim: Nem kizárólag arról…) és összehasonlítani a leánybúcsú (már a neve is ciki) kötelező tartalmi kellékeivel, valamint a nemi szeparáció által megkövetelt feladatleosztással, akkor joggal hisszük azt, hogy a leánybúcsú agendája a mosástól, a takarításon keresztül elvezet a pulóverkötésig… némi kertlocsolással egybekötve.
Csak nem kell túlbonyolítani. A legénységtől el kell búcsúzni, mert kötelékké válik, a leányság viszont egész életében arra vár, hogy elbúcsúzhasson attól, mert arra hivatott.
Egyszerű ez, mint az egyszeregy, nomeg a faék. És különben is, hogy egy jó barátomat idézzem: „Minden nő megérdemli, hogy egyszer férjhez menjen...” Tehát legénybúcsú volt, van és lesz, ellenben leánybúcsú nem volt, majdnem van és talán nem lesz. Uff.
A viszontlátásig...