Ami késik, az jön...

folytatódik; tovább és odaérve, kituszkolva és elbírva, mégis hihetetlenül; fáradtan, kiégve, mosolyogva: önmagunkra, élettel telve, üres zsebbel, mosollyal kínlódva, kézen fogva a halállal, újjászületve a mocsokban és fényben; várakozva és megérkezve, fényt látni a sötétben, magunkba meredve és meglátva szeretettel, szívbe markolni, ujjongva és furcsán kacagva, torkot köszörülve; elballagva megérkezni oda, ahová sosem indultunk, ordibálni, némán állni, várni, a sosem jövőre, a mindig velünk élőre; magunkra, bölcsődétől az öregek otthonáig, szülőszobától a ravatalig, röviden, néha hosszabban, sokat mégis keveset megélve, feltüzelve, égetve magunkat és másokat; lenni, gondolni és gondolkodni, nem lenni, mégis megérezni, megmarkolni a lehetségest, elengedni a lehetetlent; rácsodálkozni, kínosan vigyorogni, szégyenteljes magunkba zárkózni, belakatolni, kinyitni, leskelődni, észre venni észrevétlenül, megérinteni, rámosolyogni, felrajzolni, kiszínezni, kérdőjelbe hajolni; menőzni, becsajozni, elhitetni, amit magunk nem hiszünk, bízni benne, hogy elhiszik, birkózni, izzadni, nyáladzani, kiköpni a végén, várni a következőt; berúgni, magunkért, mások miatt, azért mert csak, érdektelenül, önző módon, ráerőltetni magunkat, másra, egyre és többre, mindenkire; öltönyt húzni, sasszézni, hajbókolni, a semmit is megköszönni; szemlesütve bámulni, bámészkodni, odamenni őszintén, becsapva magunkat, elhitetni, eljátszani, színészkedni, nagyot alakítani; bejárni, sorakozni, szórakozva teljesíteni, vért izzadva semmit csinálni, építeni, mérni és szervezni, megszerkeszteni, utánaszámolni, kontrollálni, beszámolni, beszámoltatni, belesüppedni, lepihenni, felajzani, motiválni, elismerni és felelőtlenül dicsérni; kiválasztani, beleszürkülve színezni, kisatírozni, felölteni, viselkedni tanulni, kilépni, meglépni és előlépni, majd bölcsen meghúzódni; ráélesedve elfásulni, beleunva elaludni, álmodni, álmodva ébren lenni, mesélni, megtörténtnek venni; megsimogatni, kikacagni, megérintve megérteni, pislákoló lángon, lendületben, átfolyatni magunkon, beleharapni, szétmarcangolni, gondosan megrágni, sikeres kudarcokat megélve túlélni; a pillanatot, a mai napot, a körülményeket, a körülvevőket; önmagunknak, érthetetlenül, feltétlen boldogsággal, rákacsintva, máskor visszakacsintva; rá, valakire vagy valamire, ami elkísér majd az álomba és valóságba, a realitástól az ideákig, számolatlanul bokszolva, verekedve, vállon veregetve elfogadni; az adottat, ami adatott, akárhonnan, lentről vagy fentről, akár az égből; le a földre, ahol vidáman sétálva, kézen fogva, szeretve és élménnyel telve, sok millió másodperc után, tovább és odaérve; és minden folytatódik tovább; fent.

A viszontlátásig...

Legalább ennek örüljünk. A lányok kapkodják elő az előkapkodnivalót. Méghozzá azzal az el nem ítélhető céllal, hogy minél „láthatóbbá” váljanak. Hiába no, minden lehetőséget meg kell ragadni, a hajánál, a faránál, egyebütt, máshol.

De ez már piros 18-as karikás, akárcsak az ORTT szemei, mivel ők sem alszanak soha. Egyébiránt nem kell csodálkozni a vélt vagy valós nemi érés időbeliségéről: így (nyáron) közelítjük a 12-14 éves korosztály. Tesszük ezt Tömjén Zsoló szívből jövő felháborodása mellett. Tovább menve (Ballag már a vén diák...) észrevehető, hogy nemcsak a KDNP-s főpap tért meg nyaralásából a totális idegrángás állapotában. Ugyanígy tett majd’ valamennyi politikai aktorunk (copyright by Mesterházy Attila).

A másik aztalálnál politológusaink (becsült létszám: 15-20 millió fő) pörögnek a szakértői kormány kifejezésen (ennek már alaphangon sincs semmi értelme, akárcsak Gáspár Győzike Evelyn nevű lányának), a Szarrágó Demagógok Szövetsége pedig újonnan pástra lépett az A8-as slusszkulcsokért. Lészen ebből „Megegyezés” biza’, magyarosan: a semmiről és a mindenről.

Mindent egybevetve megállapítható, hogy a változás szele sehogy sem akaródzik a hajunkat meglobogtatni, nota bene a „tarfejű” szakosztálynak ez nem is célja. Ők – lobogtatás híján - jobbnak vélik máshogy megtapasztalni a nyár ízeit. Forróságra vágynak, tehát dobálják a marmonkannát és a borosüveget Szilvásy titokminiszter nyaralójára. Ezzel válnak láthatóvá (v.ö.: lányok), de állítom, hogy helyettük inkább a lányokat kéne észrevennünk.

A titokminiszteri afférról ehelyütt csak annyit, hogy fogadja a szolgálat ismételt szívből jövő gratulációmat a tartalmas és értéknövelő munkájáért. Mire és meddig várnak még? Biztos nagy a frusztráció, annyira, hogy beálltak a szerepbe. Kínos és felháborító hallgatással.

Ugyanígy beállt székesfővárosunk közlekedése is - a szó szoros és tág értelmében egyaránt. Megy a bokszolás, kifulladásig. Az önkormányzatok hajtják az ingyen pénzt, „lobbiznak” (plasztikusabb kifejezéssel élve: zsarolnak) az idegen forrásokért, a beruházásáért, mert különben nem engednek, semmit, senkinek és semmikor. Se hidat, se tömegközlekedést. Megsértődnek, kikérik maguknak, merthogy autonómak de kibaszottul. Gémes(i)kút és kukorica Derce.

Miért nem kompenzál Gödöllő a HÉV-ért? Mert minden ingyen van, és ami jár, az jár, nomeg a szerzett jog. Gémesi polg.mester ugyanúgy beállt az asszóba, akárcsak a „fodros szadesz”. És az eredmény? Az biza’ az pekingi magyar vívóteljesítménnyel lesz összhangban. Semmire se jutunk, egy tapodtat sem megyünk előre. Beállunk. Akárcsak Magyarország 2008 őszén.

Hasonlóan az elmúlt 10-12 évhez, de lapozhatnék évszázadokat a naptárban visszafelé. Nem teszem, mert nekünk Mohács kell. Akkor is meleg volt, akkor sem figyeltünk egymásra, csak az önös, jórészt kisstílű érdekeinkre. És ez lett a vége. Beálltunk.

Nosza: elindíthatók a kocsiban a légkondicionálók, lehúzhatók az ablakok. De vegyük észre az örömtelit is: mivelhogy ott flangálnak a lányok. Hiába, no: nyár van! Legalább ennek örüljünk…

A viszontlátásig…

Akkor nézzük. Kijött, aminek ki kellett jönnie min.elnökünk szájából, tehát mindenki örülhet, „vastagabb lesz a boríték”, a vállalkozóknak is örömünnep, miegymás. A bomba a végén robbant: Drazsé igazságos és rendes miniszter szerint, aki határidőre kifizette a TEÁOR átirogatás ügyvédi és egyéb költségeit, annak „megköszönjük, a TEÁOR-t pedig 2008. december 31-gyel eltöröljük”.

Mi van!? Semmi különös. Csak megint az járt jól, aki nem csinált semmit időre (normát szegve), mert egy fölösleges kiadástól megkímélte önnön magát. Kaptam itt a felhánytorgatást néhány barátomtól, hogy miért nem mérges, dühös, felháborodott, satöbbi vagyok az ilyenek miatt. Kérdem én, minek?

A hülyére, az idiótára fölösleges megorrolni. Az is igaz, hogy röhögni sem ildomos, de inkább ezt választom. Akárcsak az adómorált. A hírek szerint már Kecskemétnél tart az adóamnesztia expressz. Szóval lassan, de biztosan ideér. Ez is jó hír. Mégpedig azoknak, akik eddig nem fizettek, azaz morálhiányosak voltak. Bezzeg akinek (adó)morál okán fizetési hajlandósága volt, az ismét megkapta. Csak most – az otromba szóviccel (vissza)élve – orálisan. Nem először és nem is utoljára.

Ezután pedig mindenki egyértelműen „polgári, tisztességes, és normakövető” lészen, ugye. Ha nem, akkor néha megfenyegeti a APEH, elveszi a fodrásztól a fésűt, pöröllyel sújt le minden műbútor asztalosra, a Rejtő-féléket bezzeg (lehet, hogy humorosnak tekinti) szabadon engedi. Távolról jött, nem érti a magyar viszonyokat, mégis magyar bankvezér: nem állnak meg ellene az ügyészség vádjai.

Erről jut eszembe a körbemutogatás. Aszongya a rendőr: igaz, hogy megdobtak egy féltéglával, de inkább mondja meg az ügyész, hogy ez mennyire fájdalmas nekem. Az ügyész replikája is jogos: ez Néked nem fájhat annyira, hogy súlyos tényállással vádoljam a dobót, és különben is a munkám hatékonyságának mércéje a vád és ítélet összepasszolása. Ennek következtében a bíró (főleg, ha megfenyegetik) inkább kifizettet egy tilosban parkolásért járó szabálysértést (amit természetesen nem tud behajtani).

A rendőrnek valahol mégis fáj, bekékül, satöbbi. Plusz az egész herce-hurca, de legfőképpen az talán, hogy ezidő alatt nemzetbiztonságunk jókorátat ásít. Ők köszönik, jól vannak. Morálisan és egyébként is. Ha így nézzük, ez az álláspont is megérthető. De elfogadni sosem lehet. Nemúgy az adóamnesztiát. Azt már mindenki elfogadta. Sőt, ajándékként kapta. Önmagától. Morálból kifolyólag.

A viszontlátásig…

Véget ért az olimpia, kezdődik a paralimpia. (Elgondolkodtam: vajon az paralimpiai zászlón csak négy kör szerepel, vagy kör helyett ovális? Oké, bunkó vagyok, de 80%-os rokkantként megengedhetek némi élcet magamnak...) Schmitt Pál már most parázik, pedig megnyugodhat: itt lesznek szép eredmények és teljesítmények magyar részről. Helyezések, érmek, mi több aranyak is.

Itt álljunk meg egy Grétsy Lászlóra és vonjunk mérleget: egyértelmű és tényálladék, hogy egészségtelen országban kizárólag az egészségtelen képes teljesíteni. Teszem hozzá: bárcsak ők is épek lennének, testben és lélekben egyaránt. Sajnos nem ez a sors adatott nekik. Továbblépdelve az ösvényen (és jól megtaposva azt) az utóbbi esztendőkben trendivé vált magyarhonban. Hogy mi? Hát az, hogy az egészségtelen teljesít. Legyen az ocsmány és negatív, vagy lélekemelő és pozitív, álljon az egyik oldalon, vagy üvöltsön a másik oldalon. Tökmindegy.

Csak a rútra emlékezem – dúdolhatjuk keserűre ferdítve a slágert. Aztán hogy vidámság is kerüljön elibénk – mert megérdemeljük! – jönnek a vízilabdázóink és elkészítik nekünk a kínai tutit. Az édes-savanyú levest. Köszönjük meg nekik, mert igazán megérdemlik. Akárcsak mi a sportvezetőinket, akik ismét letették a garast és ékes bizonyítékát adták totális alkalmatlanságuknak.

Eszembe jut Eric (Moussambani), az angolna, aki Egyenlítői Guineából úszott Sydney-be 2000-ben. A teljesítménye bátran emberfelettinek titulálható, ti. nem fulladt a medencébe, ráadásul még a rekeszizmainkat is megmozgatta. De nem csak ez a fontos. Gondolom, Eric vérmes szurkolótáborára már kevesen emlékeznek. Nos, Egyenlítői Guinea sportdiplomatái (két, össze-vissza színű adidasba öltözött fő(nök) szurkolt és tapsolt a lelátón) létszámban dupláját tették ki az ország nevezett sportolójának. Számomra ez méretesebb muhaha volt.

Bájdövéj, MOB-elnökünk integetése (az volt?) se ment piskótaszámba a madárfészkes megnyitón. Ráadásként a „nincs lelkük a sportolóinknak” nyilatkozattal triumfált. Kérdem én, ha már Peking, akkor ő miért nem megy a (madár)fészkesbe csicseregni. Mai hír, hogy 2009-ben újra megméreti magát, teszi ezt mert „bennem bíznak a sportolóink”. Hát, ha ő mondja, akkor biztos úgy van.

A finanszírozásról és a „nincs pénzünk, szegények és ebadták vagyunkról” pedig csak annyit, hogy az olimpiai felkészülésre biztosított állami forrás majd’ másfészerese volt az athéninak (3.000.000.000,- Ft), és a matekból azt se felejtsük ki, hogy a XXVIII. Nyári Olimpiai Játékokon 217-en képviselték magyarhont, míg Pekingben 170 sportolónk versenyezett a dicsőségért. De térjünk vissza az örömtelire: lévén harmadszor is „befürdettük” a világot.

Az pedig külön öröm számomra, hogy Athénban élőben láthattam a pólósok sikerét. Miért a múltnak örülök? Merthogy az egy jóval nehezebb menet volt. Nem beszélve a Szerbia és Montenegrón keresztül tartó rettegésről úton hazafelé. Ott és akkor lett igazán „életbevágó”, hogy menjünk tovább, gyorsan...

A viszontlátásig...

Holnap (vagyis ma) megyek a Szigetre, jönnek Gyuriék is. Ez pedig idekeveredett gondolatként közibénk, lévén most olvastam/hallottam (a kívánt rész aláhúzandó), hogy a Gyöngyhajú fiú (azaz a bátaszéki illetőségű Kóbor János) a közeljövőben megvásárolja Gyuriék egyik „mediterrán fekvésű” törökbálinti házát - amely speciel északnyugatra tekint... Nesze Neked mediterrán. Ezzel bizonyít az új asszonynak, aki cserébe szült egy Léna nevű kislányt cserébe. Hull a hó, fú a szél, Léna és az északra néző mediterráneum. Ezt rakd össze, kispajtás!

Valójában sosem komáltam az Omegát, mindig a sor végén voltak/vannak nálam (is). Bár az is igaz, hogy Alfa tánczenekarról sem szólt eddig a fáma, ahogy Pszí vagy Ró called rockbandákról sem. Lassan rákanyarodva a címben rejlő gondolatra: jutott eszembe számtalan rosszabbnál rosszabb gondolat midőn megláttam Cseh Lacit a három ezüstjével mosolyogni. Innét kapcsolódtam az ezüst esőre, ami egy teljesen más perspektívából az Omega számomra két elviselhető számából az egyik.

Hogy még bonyolultabbá tegyem a kavalkádot: még szerencse, hogy pillangóban is ezüstözött a „mifijúnk”, mert a másik zeneművük Kóboréknak a Fekete pillangó. Összeállt a kép. A szigetes Magyar Dalok Napján is volt Omega, csakhogy nem eredeti felállásban, mert ugyan Benkő Laci nyomogatta a billentyűket, Mihály Tamás pedig metal-style fiával adta a ritmusszekciót, dehogy Keresztes Ildikó és Kalapács Józsi mit keresett ott, az már fölöttébb méretes kérdés számomra. Akárcsak Roy „és Ádám-mentes” danolászása.

A csapból is ők folynak. El is zártam. A csapot. Ez egy ilyen csapat. A Petróleumlánykától a Fekete pillangóig. Bezárólag. Visszatekintve Keletre bizton állítom, hogy nem lesz jobb a Nagy Fal mögött, sajnos. Csapatunk teljesítménye a petróleum lámpáéhoz mérhető, és ez valóban fura érzés. Valszeg megint ide kell hívnunk az olaszokat focizni, aztán a Kisteleki csak-csak lezsírozza a magyar nép örömét. Mondjuk, rúgjon egy lesgólt Németh Krisztián a talján Buffonnak, a bírót pedig kompenzáljuk belépővel a MOL igazgatótanácsába. Uccu neki: máris örvendhet a magyar.

Lássuk be, hogy mindenre van megoldás és az igazat megvallva az ezüst is szépen csillog. Szebben, mint a közhangulat. Ebből kifolyólag kívánok magamnak képzavaroktól mentes koncertet holnapra. Azt pedig sosem bocsátom meg Gerendai „majdnem nullszaldós volt a Sziget” Károlynak, hogy a Korda-Balázs duó Nagyboldogasszony ünnepe után egy nap spéttel énekelheti a Mámmá-má-Máriát.

Mi lesz így a bigott és mélykatolikus magyar ifjúsággal? Bezzeg a „főguru” Benedek: ő is csak tizenhatodik. Ezzel még olimpiai pontszerző sem lehet. „Hull, csak hull reám, ezüst eső...”

A viszontlátásig...

Nincs más tennivalóm, mint magyarázkodni. Valahogy beleálltam a „nem-írásba”, mint Katiba a gyerek. És persze a szódás lovát. Furcsa érzés, mert továbbra is eltöltöm az írnivaló időt a gép előtt, mégsem visz rá a lélek.

Nyár van. Meleg. Senki sem foglalkozik a bloggal, csatlakoztam a népes táborhoz. Majdcsak kiheverem, aztán változnak az idők. Azoknak úgyis az a dolguk. Kimentem magyar napozni a Szigetre, magyar is volt, napozás is, oszt’ mégis teccett. Kérdezhetném magamtól, hogy miért is? Talán azért, mert rendszertelenül összeállított fotót kapott a több tízezer magyar ember (igaz, hogy külhoniak is próbálták megfejteni, hogy miről is van itten szó...), aztán mindenki eldagonyázott a porban, magához vette az alkoholt, megtapsolta Ákost és Fenyő Mikit, aztán tömött sorokban elvonult haza.

Ettől függetlenül megérte, de a veleje még hátra van. Ismét fellép a Korda-Balázs szuperduó. All in, Gyuri! D. mongya, hogy mennyünk a moziba be, azt is megejtjük majd megnézzünk a Pall Mallból készült embert. BATman. Jaj, de rossz volt, ezért már megérte leülnöm. Descartes sem volt buta ember, jut eszembe a koordinátákról. Ugyanis koordinálni kell. Elhelyezni a mindent és a valamit a rendszerben. Mégpedig úgy, hogy legyen benne vitalitás és a tömény unalmat mellőzze. Lassan kezdődik az oskola is, meghallgatjuk az előadásokat, aztán levizsgázunk az adott jogágba tartozó ismeretanyagból.

Life long learning. Koltai professzor bonmot-ja. Már-már annyira bonmot, hogy kínos kiröhögni azt, aki kipréseli fogai kerítésén. „Az, aki mondja!” – jut eszembe: éppen ez a replika teszi be a kerítéskaput az idegrostjaim közé. Ugyanis a szólam permanens ismétlésével az idegösszeroppanás szélére üldöz Julcsi, de elnézem neki. Csak minden hatodiknál emelem fel a hangomat.

Akkor szoktam volt szopránt énekelni, amit Ivasivka tanár úr (másodállásban: karnagy) mindig meghallott, ugyanis a basszus szólam az altos lányok felett helyezkedett el és átellenben (vagy részút) a szoprán felett. Bizony mondom, kellemes érzés az éneklő lányok felett elhelyezkedni. Ebben tényleg semmi magyarázkodni való nincs. Hacsak az nem, hogy szopránt akkor énekeltem, amikor nem volt kedvem megtanulni a basszus szólamot.

Erre példa Andrew Lloyd Webber Macskák című méltán világhírű musicaljének Memory vegyeskari feldolgozása volt. Hiába no, Barbra Streisandot nehéz überelni. Még akkor is, ha nincs más tennivalónk.

A viszontlátásig...

Nem vagy, bizony nem vagy: alámentél a lécnek. Ugyanis ezt már inkább idiótának vagy debilnek hívja az orvosi szaknyelv. Kisebb az IQ-d mint a lábméreted. Máskülönben és egyáltalán a MediaMarkt is húzzon el a picsába, akár a vadludak Nils Holgerssonnal egyetemben.

Háromnapos fantasztikus akciójuk folyik tévéből, rádióból, sajtóból... szóval a médiából. Hirdetik, hogy ha nekidurálom magam és jól bevásárolok negyvenhét plazma tévét, huszonnyolc házimozit plusz két csomag Sony fogpiszkálót akkor visszakaphatom a pénzem. Feltételes módban. Mivel van ám egy aprócska feltétel, bibi, szötymörgés, izé: a magyar olimpiai csapat „kilencnél több aranyérmet nyer”.

És ha tényleg nem hülye a kedves Olvasó, akkor itt szalad ki a sufniba a baltájáért, azonmód elfurikázza magát a legközelebbi áruházukig, aztán szekuritis sípolással körítve szétveri a polcokat. Számomra teljesen elképesztő, hogy ennyire hülyének nézik az embereket. Pénzt nyomnak egy otromba és balfasz kampányba, amiről valószínűsítem, hogy komoly haszonnal próbálnak kikecmeregni. Üzleti etika, erkölcs, a fogyasztó tisztelete: ez mind nyema. Akárcsak az önkontroll. Az is komoly (mondhatni: teljes) hiány náluk.

Menjünk végig olimpia történetileg a tényeken. Ad 1. Az utóbbi pár évtized legkisebb létszámú csapatával utaztunk Pekingbe. Ad 2. Kilencnél több aranyat Helsinkiben és Barcelonában nyertünk. Konklúzió: jelen pillanatban annyi az esélyünk tíz aranyra, mint egy varangyos békának az olimpiai rúdugróversenyen. Itt tartunk.

Lehet, hogy adaptálták a németországi anyacég reklámját, csakhogy a német tíz arany magyar fordításban kicsit másképpen hangzik. Elvégre is arrafelé kábé 80 millió Günther és Heike éldegél. Szemben a mi 10 millió Bélánkkal és Gizikénkkel. „Rendben mégis hülyék vagytok - gondolják ők - és jöttök vásárolni, fogyasztani, habzsolni”.

Nem megyünk. Most sem, később sem. Habár biztos lesz aki elmegy és megveszi a betevőt magának. Álljon itt egy ötlet számára. Szurkoljon, hogy nyerjünk egy-két csapatos aranyat (vízilabda, vívás, öttusa, kajak-kenu, kézilabda) és ha szerencséje van, akkor a 13 magyar vízilabdázó mindegyikét egy-egy aranyéremnek számolva bőven összejön a „tízes”. Akkor aztán ízibe lehet menni befelé a MediaMarktba és visszakérni a pénzt. Miért is? – kérdezheti a pénztáros. Mert hülye azért nem vagyok...

A viszontlátásig... 

Évfordulót ünnepelek. Amikor elkezdtem nem számítottam rá. Főleg arra, hogy lesz bennem kitartás és csak írok, írok. Aztán mégsem unom meg. Lehet, hogy mások megtették (értem itt a megunást) és lehet, hogy mást és másmilyent vártak, de a látogatólétszámom stabilizálódott. Megígértem, hogy politika távoli leszek, jórészt tartottam szavam. Fölöslegesnek érzem azt örvendezni/fikázni, ami manapság politika  címén zajlik. Hoztam a kétnaponta egy poszt átlagot, hamár elmerengünk a statisztika szépségein. Fixen vannak napi 60-90-en akik visszatámolyognak, aztán megolvassák, hogy miről okoskodom.

Okoskodás, jut eszembe Noodles, a névadó. Nem bántam meg, hogy Mr. Meyer ’The Brain’ Lansky-t választottam „szamárvezetőként”, bár némi előítélettel sokan viseltetnek az úriember iránt. Közben zajlik a nyár és a Hernád. Úgy hiányzott ez nekünk, mint ablakos tótnak a hanyatt esés. Mindig csak a bú és a bá, az öröm pedig valahol eltévedt a sikátorban. Jobb szomorkodni és anyázni, minthogy inkább örülnénk valaminek.

Tele van kishazánk és a benne élők negatív attitűdökkel, gyanakvással és bizalmatlansággal. Sok esetben már a vicc sem segít - persze ahhoz viccértő, humorérzékkel bíró egyedek kellenének. És ezt most komolyan is gondolom. De szeljünk könnyebb habokat inkább hajónkkal. Megjártam Veszprémet a múlt héten, Herbie Hancock jött dzsesszt muzsikálni.

Tisztelem az öreget, de aktuálisan a ritmusszekció, azaz Dave Holland (basszus) és Vinnie Colaiuta (dob) messzebbre ragadott. Ritkán látja az emberfia a jelenkor legnagyobb formátumú dobosát. Megérte autózni érte. Máskülönben ebben az évben jól megvagyok a koncertekkel: jártam Nick Cave-en a PeCsában (az index.hu kritikusa az Év Koncertjének minősítette – teszem hozzá: nem alaptalanul), a „Kavicsban” (Sportaréna) pedig jutott nekem egy csöppnyi Mark Knopflerből. Az sem volt piskóta. Egyet sajnálok, hogy kimaradt a Return To Forever.

De most jön a Sziget, aztán ott lesz majd ereszd el a hajamat. Visszatérve – mert visszatérni érdemes – az entrée-ra „jó kis év” volt. Blogilag. Csiszolódom. Aztán ennyi nekem elég. Az elkövetkezőkre pedig kívánok minden Kedves Látogatónak bort, búzát és békességet.

Én pedig töltök egy pohár viszkit magamnak. Évfordulót ünnepelek.

A viszontlátásig...

Mindháromhoz volt szerencsém már, most mégis leragadnék az elsőnél. Annak idején, a (h)őskori ’80-as évek Pécsén működött a „megtűrt” Huszárik Mozi. Többször idehivatkozott kommentelőm erről hosszú és mély értelmű fejtegetéseket tehet – lévén az ő közművelődési titkári funkciójához szervesen hozzátartozott az „intézmény” – de ezt az örömöt hadd hagyjam meg és foglalkozzam inkább a filmre találásom hőskorával.

Kis falunkban, ahol felnőttem gyakori mozilátogató voltam, Pál Pista bácsi volt a gépész, Edit néni (a felesége) pedig a jegyszedő. A moziban néha furcsán éreztem magam, ugyanis jó falusi szokásként itt is előre foglalt, állandó helyek voltak, mint a temetőben. Csornai Laci fixhelye ugyanúgy biztos volt, mint Miklai Janikáé, aki csökkent értelmi képességei mián a Kóma c. filmről azt hitte, hogy a kreált rokonsággal „megáldott” komákról szól.

Volt egy bája ennek a mozinak, mintha csak Giuseppe Tornatore: Cinema Paradiso-ját éltem volna át. Azt viszont többen is furcsállották, hogy az (akkor még nem) Oscar-díjas Mephistot csak én néztem végig. A többiek hazamentek. Mai fejjel már lehet, hogy én is így tennék. Jött a középiskola, egyre több megjelenés a Huszárikban. Először a csajok miatt, majd – immáron egyetemi polgárként – buliból, barátságból, jólérzemmagamból (is). Aztán végül a filmért, amit éppen vetített a „Sziszi”.

Múlt héten valamelyik este bekapcsoltam a tv-t a szállodában és láttam Martin Brest Éjszakai rohanás c. remekének záró képsorát. Ötpercnyi káromkodás után (ti. miért nem tudtam, hogy leadja a kedvenceim egyikét a tv2!) elhatároztam, hogy istenuccse megszerzem DVD-n. Mára kiderült, hogy augusztusban adják ki, de sebaj: legalább beszélgettem egy jót (DVD-guru) Zsolti barátommal ezekről a „szeretem, pedig nem komoly és művészi: mégis profi” filmekről.

Innét indultam a billentyűzethez, összeszedni – nem a Tarkovszkij vagy Bergman, Fellini vagy Fassbinder, Bunuel vagy Godard, Huszárik vagy Jancsó (bocs a kifeledett klasszikusoktól) filmművészetet, hanem – szorgos-iparos kedvenceimet - természetesen vállalva, hogy újfent kifelejtem valamelyiket (zárójelben: imdb.com user rating). Pedig az baj lenne, mert egy „ütős” filmet csúnya dolog elfeledni. De így van ez a színházzal és Zsuzsikával is…

• Bereményi Géza: Eldorádó (1988) (8,7)
  
• Bryan Singer: Közönséges bűnözők (1995) (8,7)
• Joel Coen: A nagy ugrás (1994) (7,4)
  
• Kevin Smith: Képtelen képregény (1997) (7,5)
• Martin Brest: Éjszakai rohanás (1988) (7,5)
  
• Michael Bay: A szikla (1996) (7,2)
  
• Oliver Stone: Tőzsdecápák (1987) (7,2)
  
• Quentin Tarantino: Kutyaszorítóban (1992) (8,4)
  
• Robert Altman: A játékos (1992) (7,7)
• Sergio Leone: Volt egyszer egy Amerika (1984) (8,4)
  
• Stephen Frears: Pop, csajok, satöbbi  (2000) (7,6)

A viszontlátásig…

A bolgárok után lenyomták az Európa-bajnok spanyolokat is. Siserehad korukra Európa legjobb négy csapata közé kerültek és még nincs vége. Következnek a németek, remélem azt a meccset sem veszik félvállról, immáron a továbbjutásuk – egyben VB-szereplésük – biztos tudatában.

Évek száma ide-oda, én még emlékszem a Petry Zsolték futballcsuka fényesítő produkciójára. Bicskeivel nyerték meg – hasonló korosztályban – a Szovjetunióban megrendezett ifi EB-t még 24 évvel ezelőtt. A csapatban szerepeltek akkor Kovács Ervin, Pintér Attila, Keller József, Kovács Kálmán, Vincze István, Zsivóczky és Zsinka. De régen hallottunk róluk. A döntőben tizenegyes párbajban vertük a házigazdákat. Ők – vagyis a felnőtt csapatuk – pedig revánsot vettek rajtunk két év múlva egy hatossal mexikói vébén. Lehet, hogy oda is a „Bicskei-bébiket” kellett volna küldeni és nem a „tésztás” csapatot.

Arról is sok mendemonda kering, hogy miért kaptunk ekkora taslit a baráti-testvéri országtól. Nekem is van egy variációm, amit egy volt testnevelő tanár kollégám – L. Gusztáv – mondott el 1987 őszén. Történt, hogy Guszti porcleválással (tipikus futballista-sérülés) került be a Sportkórházba, majd a post operativ státusban a főnővéri akarat az újpesti válogatott középpályás, egyben mexikói csapattag Kardossal orientálta egy kórterembe.

Egy hétig nyomták az ágyat egymás mellett, ezért kénytelen-kelletlen beszélgettek. Természetesen szóba jött a „méretes zakó” is, ahol Kardos József nem a tészta oldaláról közelítette a problémát. A probléma eredője Mezey doktor volt. Akik pedig a problémát benne látták (MLSZ vezérkar) tettek a kiiktatásáért. Kardos állítása szerint a szombathelyi illetőségű „hirtelen válogatottá érett” Fitos volt a megoldás.

Őt nem a szöv.kap. hívta a keretbe, vagy legalábbis nem önszántából tette ezt. Fitos feladata a keret züllesztésében és Mezey György ellen való hangolásában állt meg. A pályán nem kellett bizonyítania, igaz, hogy az mindig nehéz volt nekijje. Ezt nem én találtam ki unalmamban, ezt Kardos „mondta tollba” Guszti haveromnak. Ha igaz, akkor jellemző a magyar sportvezetésre, ha nem, akkor is.

Most pedig letérek a paranoid pályáról, nincs mindenhol konspiráció, de higgye el mindenki: Elvis él! Ettől függetlenül kívánok kitartást és nagyon sok sikert a magyar ifiknek. És még egy dolgot: az MLSZ háza táját messze kerüljék el, menjenek külföldre focizni, ott legalább érdemes, mert lesz, aki megköszöni Nekik. A hazai futball maffiózóknak pedig az elkövetkezőkre kívánok magas nézőszámot, brilliáns színvonaltalanságot és gyakori VPOP-s ellenőrzéseket. Még szerencse, hogy valamit tudnak ezek a fiúk…

A viszontlátásig…