Itt vagyok megint, mert holnap kezdődik újra, aztán készen kell állni, guggolni és várni, rajtgépben hálni. Irány Pécs! Aztán majdcsak elmúlik ez a félév is valahogy, az oklevelemet lassan kitermelik az erdőben, mármint a papírhoz valót, aztán hadd lógjon a falon, vagy talán még ott sem.

A többi sem lóg, nemúgy a gazdájuk, aki kiérdemelte őket, fáradságos, ám felemelő tudásfelhalmozással, sok szerencsével, mindhiába erőlködéssel és végül mégis furcsa mosollyal szája szegletében. Ébredni kel, egyre több kopogtatás van, mégsem visz rá a lélek az álmaim elhanyagolására, a mindent a ráció talajára, mert – bár szépségei ezen oldalnak is mutatkoznak – mégis jó az álmodozás.

Gyorsan szántanak ujjaim a billentyűzeten, kevés karakter látszik a gondolataimból, sok időbe tellene, míg mindahány van elhagyná ujjaim begyét. Marad inkább a verbalitás és annak bizodalma, hogy leütéseim eltalálják a magvát gondolataimnak, főként érzéseimnek. Vicces és energiadús mindennapokat élek, szeptemberben ez furcsán hat lelkemre, mégis a színek színesebbek, az árnyak haloványabbak.

A fedélzeten pedig fúj a szél, anélkül baromi unalmas lenne, irányba tartani pedig éppoly izgalmas, mint amilyen veszélyes lehet. Egyszerűen és tisztán. Talán ez mutatja magát legelfogadhatóbb stratégiának, a kis ördög pedig hadd rohangáljon körülöttünk, a limes ismert, jól körülírható és mégis rugalmas.

Ebből lehet csak valami új és más, ami nagy szerencsémre eddig mindig meghálálta a vélt, néha valós hálátlanságomat. Szóval és szó nélkül. Lógás és készenlét. Eldördült a rajtpisztoly: lógásnak vége. Itt vagyok megint, a fedélzeten.