Ami késik, az jön...

Nopersze másképp, mint Juszt László és akkor már mingyá' hatásosabb. Van egy nekem kvázi-és-mégis-igaz barátom, sokat tanultam tőle, sok minden reám ragadt belőle. Különc figura, jellemzően a kommunikációja teszi elfogadhatóvá és szerethetővé. Okosan hallgat és kérdezve érvel, a bizonytalansága látszat, valós értéken kezeli a körülötte zajló eseményeket és nem ragadtatja magát ex catedra kijelentésekre.

Jó tizenévvel ezelőtt együtt dolgoztunk és mindketten próbáltuk megérteni a másik tudását, hozzáállását a világban zajló eseményekhez. Kérdeztünk és kíváncsiak voltunk. Valós és sikeres együttműködés volt köztünk, melynek mosolya ma is megmosolyogtat, mindkettőnket. Emlékszem, hogy kereskedői vénám kiteljesüléseként - majd 3000,- Ft-ért - eladtam neki egy Zippo öngyújtót, ezért máig is kiröhögöm magam, akárcsak ő engem. És mindkettőnknek igaza van.

Sokat lógtunk együtt, mára már kevésből is sokat értünk a nagyritka találkozásaink alkalmával. Ő az, aki a címben megfogalmazott köszöntéssel illette az útjába kerülő ellenkező nemű egyedeket, ugyanígy magázta őket különböző szituációkban. Elsőre tekinthetnénk ezt egyfajta dzsentroid beütésnek, de a hangsúlyokkal és a kommunikációs kísérőjelenségekkel keverten egyedivé válik a hangnem és maga a stílus. Ugyanígy egyedivé teszi a használóját, mégpedig éppen a gyengébbik nem szemében.

A tézist alkalmazva, fergeteges sikereket lehet abszolválni. Egészen abszurd és oda nem illő helyzetekben egyaránt letaglózó hatása van, illetve tud lenni. És itt álljunk meg egy szóra... Valljuk meg, de őszintén: a nő megérdemli. Ezt, és legalább ennyit. Ugyanígy vicces szituációk is adódnak, amikor például fiatalabb beosztott hölgy esetében használja az ember. Ilyenkor jól látni, hogy miként kínlódós és büszke (megilletődött és ellágyult) egyazon minutumban a célszemély.

Horribile dictu ezt még fokozni tudja a magázás, figyelembe véve azon axiómát, hogy 'tegezni csak utána az ágyban lehet először'... Érdemes kipróbálni, mert bejön. Nagyon is. És a férfiember is elégedett lehet az általa teremtett szituációval. Szokatlan, kissé avíttnak ható, mulatságos és mégis egyedi.

Például a hipermarket pénztárosa vagy az iroda takarítószemélyzete örökre jófiúvá avanzsál bennünket, akinek érdemes bepakolni a nylonzacskóba, illetve érdemes kiüríteni a szemetesét. Egy dolgot azonban feltétlenül tegyünk hozzá: ez nem csábítási trükk, ez egy emberi norma. Ami csak akkor lehet hiteles, ha önmagunk is elfogadunk egy tényt.

Ti. azt, hogy a nők minimum ennyit megérdemelnek. A tiszteletet legelőször. A többi pedig majd jön utána. Futószalagon. Ha akarjuk, ha nem. És vajh mi végre ne akarnánk, kezét csókolom?!

A viszontlátásig...

Sejthető volt, hogy folyt. köv. Hiába no, a makroökonómia nagy úr, ritkán tesz kivételt. Hamarost átbattyogunk a jövő évbe, és ha a csillagászok nem lennének olybá' szórakozottak, mint amilyenek, már elmondhattuk volna ezt tegnap éjfélkor.

Merthogy szökőév volt, az év amikor minden utolért bennünket. Szerencsétlenségünkre és/vagy hála Istennek. Kinek-kinek módjában áll jelzős szerkezettel ellátni a 2008-ban felmerült issue-kat. Divatos ilyentájt számotvetni, nota bene fogadkozni is szokássá lett - és a szokás hatalom.

Amivel lehet élni és visszaélni. Mindegyikre akadt példa a közlemúltban. Kisebb-nagyobb sugarú körben körülöttünk, méterben, kilométerben számolva és pível megszorozva. Esemény után vagyunk, annak idején a Neoprimitív tánczenekar - mellesleg egyetemi oktatók tették ki a savát-borsát - énekelt az esemény utáni tablettáról. Szájon kereszül. POST coitus IN ORalis.

Furcsa asszociációk jelentek meg a dalaikban, ami vicces volt, zeneileg keveset érő, de divatos és dúdolható. "Nem öl és butít, mint az alkohol..." Apropos, elérkeztünk a mai nap fő vágyképéhez, jobban mondva a hozzá kapcsolódó vélt érzéshez. Tény - ex post mérhető -, hogy ilyenkor mindenki nagyon egyet akar: berúgni. Nincs miért, nincs semmi kérdés, csak az van, hogy Szilveszter = részegség.

Sosem értettem, mire föl ez a nagy ügybuzgalom, mi történne, ha Gergely pápa és a csillagászok ellenes civil kezdeményezéssel eltörölnénk a december 31-et. Merthogy az ünnepen már túlvagyunk, akárcsak a Napfordulón, a fenyő is elkezdi dobálni a dobálnivalóját, a szaloncukrok fogyóban (csak a stanicli lóg a fán), a tévében lenyomják az október végén felvett szilveszteri műsort, mi pedig erre próbálunk gombot varrni. Saját magunkat röhögjük pofán. Ennyit érdemelnénk?

Lehet, de akkor köszönjük meg, ahogy Ex anteban leíratott, vagy inkább felejtsük el mihamarább. Ez majd megnyugtat és mosollyal vesszük tudomásul, hogy néha lehet jobb, néha lehet rosszabb.

Mert egy dolog bizonyos: folyt. köv. Ahogy az sejthető volt. HAPPY NEW YEAR!

A viszontlátásig...

Felkaptam a fejem, midőn e latin kifejezés kicsordogált Oroszi prof. szájából, aztán elkezdett érdekelni. Anticipáció, alternatívák, szcenáriók, mileszakkorhák. Fölöttébb tudományosan hangzó szóösszetételek, aztán mégis annyira egyszerűek, mint a faék.

Merthogy midőn köd van az ember fejében - jelesül kinn is! - nem foglalkozik az erdővel. Látja a fát, aztán már annak is örül. Valamelyest. De midőn felszáll a köd, megviláglik számára, hogy sosem tudhat eleget. És itt a bökkenő.

Mit kell és mit érdemes előre tudni, megsejteni? A hétköznapokban egyszerű választ lelünk rá, mivelhogy kíváncsiak vagyunk, de marhára. Aztán elfelejtünk megállni. Egy pillanatra. És élvezni azt, amire nem számítottunk, vagy megörülni annak, amit tudni véltünk. Vegyük észre, hogy minden ajándék. Akármi jut, minden csak akként fogható meg és föl. Mert nem érdemeljük, mert nem tanultuk meg értékelni. Azt, ami a legkisebb, azt amiből szeretnénk többet, még, még és még. Éljünk a jelenben, evvel könnyebb lesz elviselni a múltat és megszerethetővé válik a vélt, illetőleg valós jövő.

Amiből ugyanúgy hátra van egy két sláger, amiből ugyanúgy slágermúzeum lesz egyszer. Kiváncsiság? Ugyan már, inkább unalom. Ha nem tudok mit csinálni a jelennel, ha nem tudom megemészteni a múltat, akkor egy marad. A jövőre koncentrálás. Az összemérés, a félelem, hogy azt is elcseszem, az öröm, hogy mégegyszer összehozom a múltbélit. Azt pedig nem más, mint másolat. Fakszimilé. Újabb bökkenő.

Másolni ugyanis könnyebb, mint eltérni. A megszokottól, a köz által elfogadottól, méghozzá úgy, hogy mások szabadságát és ízlését ne romboljuk. Könnyebb általánosítani, nehezebb különössé tenni. Mégis valahol sikerülnie kell. Elég egyszer vagy kétszer, akkor már letettünk valamit az asztalra.

Adtunk magunkból és az, hogy azt megköszönték-e mások: teljesen érdektelen. Merthogy érdekesnek lenni nehéz, azt nem lehet másolni, legyen bármilyen minőségi a fénymásológépünk. A másolandó válik másolhatatlanná.

Furcsa kis egyéni forradalmak, megható és könnyes szívdobbanások, gyorsan ellobbanó gyertyaláng. Itt tartunk és eképpen élünk. Boldogan, néha fogcsikorgatva. Néhanap mégis adatik pár óra a mosolyra. Okkal vagy ok nélkül, fölösleges kutatnunk. Ugyanúgy hiábavaló anticipálnunk. Próbáljuk inkább megélni. Megvárni és elengedni. Egyszerű, akár a faék.

Egy dolgot (utólagos köszönettel) megtanultam Oroszi proftól: jó időben felkapni a fejem, ha érdekel valami. Ex ante.

A viszontlátásig...

Rájöttem, hogy hülyeség a vizsgaidőszak. Ki nem állhatja egyik fél sem. Beszéljünk itt akár a tanárról, akár a diákról. Számot adni és számot venni virtuális és ráadásul pillanatnyi tudásanyagról: elég szánalmas történet.

Ráadásul így télvíz idején még a Karácsony is közelg, oszt' innentől megette a fene az egészet. Tegnap is elkóvályogtam vizsgázni, tanultam is, érdekel is, a diplomamunkám is ebből készülődik, aztán mégsem mentem be az írásbelire.

Kérdés: Miért és hogyan lehet átfogó tudást mérni (szigorlat lényege) egy tízkérdéses, 40 perces, "azt akarom tudni, mint nem tucc" jellegű dolgozattal. A választ nem kell megadni. Benne van a kérdésben.

Továbbmenve a másik oldala sem könnyebb a katedrának. Ugyanis baromira és semmi kedvem meghallgatni azt, amit úgysem tanultak meg, ergo mindkét fél szenved. Lehet ezt úgy felfogin, mint szerepjáték, enyhe jóindulattal nevelőcélzata is lehet, de tudástöbblet az biza' nem származik belőle.

Megoldottam ezt is, legalábbis dühöngtem egy kicsit, aztán mehetek is vissza felkészülni a jövő heti Polgári eljárásjog írásbelire. De legalább a hó nem esik és a Télapó is hetedhét határon túl szánkázik.

Hogy miért kell az évvégének ilyen kötelezően választható tantárgyként viselkednie? Erre sosem fogok rájönni...

A viszontlátásig...

Igen, jól tudom, elmaradtam magamtól. Onnön magam ünneplésétől (40. életév betöltése) ugyanúgy, mint a körülöttünk zajlódások vizsgálódásától, nomeg egyáltalán. Pedig megint átvertek. Igaz, hogy jó szívvel tették ezt: a szülinapi bulit tudtomon kívül (vagy inkább előtt) sikerült megorganizálni. Ezúton is köszönet és sok szeretet az ünnepi seregnek.

Különösképp páromnak, aki volt oly 'galád' és Karácsony 'James' János helyszíni unplugged koncertjével  (annak megszervezésével) adta a koronát a 40. életévemre. Sokszor megtettem már, mégsem tudom elégszer megköszönni. Mindig emlékezetes marad a tátott szám, amidőn belépett a nappaliba. Anno volt egy félszamizdat Ilyen a boksz c. könyv, amikor ippeg a "legyen példaképem" korszakot éltem. (Nem nevet!, mivel minden férfiú megejti ezt, fiatalsága hevében...)

Csak konyakot ittam, a gimnáziumi angol tagozaton James volt a nickname, amivel Vargha Kornélia tanárnő illetett, megszerettem a kürtőskalácsot, ilyenek. És valahol volt egy soha be nem teljesülhető szerelemképzetem is, a la Postássy Júlia Jamesnak. Furcsa és megmosolyogtató visszagondolni ezekre az időkre, mégis jó érzés, hogy valamennyire megéltem, mert megélhető volt.

Ezért is volt telitalálat James, midőn fehér ingben és farmerban, gitárral a kezében besétált hozzánk. És hogy dicsekedjek is: meghívott bennünket a névnapi bulijára, Szentendrére.

Más vizekre evezve, kicsit csikorog a kerék, semmi kedvem azt csinálni, amit szerintem már nem kell sokáig csinálnom, ezért mást fogok csinálni. Lassan érkezik a hívószó is. Efelől semmi kétségem. Mert eljő az idő amikor "azt játszom, amit én akarok..."

Addig is újra itt vagyok... És csak akkor szólj rám, ha hangosan énekelek...

A viszontlátásig...

...a faszt: kilences! Biztos sokaknak ismerős a poén: történt, hogy az átkos negyven vége felé egy vájár járt Takács Marikánál a lottósorsoláson. Kihúzta a gömbből a golyót, széttekerte, majd elhagyta száját a megidézett gondolatiság.

Szerencséje volt, időben rádöbbent, hogy fordítva (fejjel lefelé) tartja a félgömböt és  ez hozta ki belőle a korrekciós kényszert. A baj mindössze annyiban állott, hogy akkortájt élőben nyomták a show-t és ezért nem volt mit tenni, lement az adás.

Ma újabb felvonáshoz érkeztünk. A "zemberek vezetője" üzente a jegybank vezetőjének és a kormánynak (annak ehelyütt mi köze van, kérem alássan?), hogy a Nappal együtt mennyen már le a jegybanki alapkamat is. Majhogynem a felire. Uccu, gondolom összekapta-összeszarta magát mindenki a Szabadság téren, Karvalits Ferenc (jegybank alelnök) is elmormolt egy-két "aTeanyádat" a (volt) csapatkapitányának. Márhogy annak akivel több, mint húsz éve megalapították a narancsos szövetséget, 37-es egységet formálva.

Letűntek a hősidők, elmúltak a szépnapok, egy maradt: az üzengetés. A médiamegjelenés és a "zemberek" féltése. Gondolati síkon játszadozva a hatos (faszt kilences!) csökkentéssel elmondható, hogy - akárcsak a vájár - ez sem talál. Biztos lábakon álló gazdaságról nehezen beszélhet akárki, nopersze az is igaz, hogy "aggyunk több tízmilliárdot a magyar kisvállalkozásoknak" lendületével bárki bármit kérhet és követelhet. Aztán amikor megkérdezik, hogy miből akkor nem válaszolunk és újra elismételjük. Fárasztó a nóta, új hangszerelés kéne, mert a végén megint törököt fognak...

És igaza lészen Török Gábornak. Aki óva intette őket, mivelhogy kríziskezeléskor nem az övék a főszerep, ilyeténféle ordas baromságokkal pedig nem érdemes megcélozni a színpadot. Még a művészbejáróig sem jut el a delikvens. Ez ugyanis nem szerep, hanem valami egészen más: szereptévesztés. Rendben van, elhiszem: benne akart lenni a tévében.

De nem aggódom, biztos lesz szerencsém találkozni ezután is hasonló elmés és átgondolt közgazdasági axiómákkal. Addig is üdvözöljük együtt a kommunikátorokat. Nomeg a bányászokat, akiknek bizony nehéz az életük. Szerencsénk van, hogy mára már nem élőben meg a lottósorsolás. Van ottan és arrafelé egy kis spét, amivel a hibákat és malőröket korrigálni lehet.

Reménykedjünk, hogy ezt a lélegzetvételnyi szünetet politikusaink is hamarost észreveszik. Hatos... a faszt, kilences!

A viszontlátásig...

Abszurd és mégis humoros, akárcsak a stand-up comedy. Valójában egyre jobban megjön a kedvem hozzá, amikor arról gondolkodom, hogy mi az út, az egyenes, ami megnyugtat és helyre rak.

Néztem KAP-ot (Kovács András Péter) és éreztem, amit Hofi óta nem. Valahol ismeri az igazságot, de elfedi, mondhatni eltekeri másfelé, lévén a nevetés nem gondolkodtat. Gondolkodni inkább annak kell, aki nevettet, ezzel megérteni és megértetni a világot; azt, hogy nem kell mindent véresen komolyan venni. Kezeld adottságként, befelé szenvedj, másokat ne terhelj.

Bohóckodás. Keserű és édes. Különbözően adagolva. Merthogy miért is vagyunk felelősek? Azért, hogy a kreált megállapodásainkat és szövetségeinket helyén, de legalább  érdemei szerint kezeljük. Bolygatni, önös érdekből változtatásokat eszközölni elvtelen magatartás, főként magunkkal szemben.

Barátom - aki néha olvas ehelyütt és veszi a bátorságot az írásaim véleményezésére is -, jó cimboraságot ápol Litkai Gergely úrral, aki a magyar stand-up legújabbkori feltámasztói közé tartozik. Dícséretén felbuzdulva elhatároztam, hogy megkeresem LG-t, aztán elkezdem az szituációkra történő írást... hátha sikerül és kijön belőle valami értelmes. Főleg, ha elkezdem. Akárcsak KAP az űrdisznóvágást, 30 millió dollárért, szkafanderben.

Más téma, hogy miért nem írtam régóta: nagyon vártam a mai napot, ami kicsit rendbe tette a dolgokat és azok folyását. Számítható és kiszámítható lett több téma, napi rutin, feladat, ami vár rám. És ez most megnyugtat. Kóvályogtam, kerestem ezt a megnyugvást, mindeközben átkozottul nyűstöltem érte magamat és a környezetemet. Önző lettem volna? Talán, de a legkisebb "rossz akarása másnak" nélkül.

Kritika is érkezett természetesen, de a cáfolata is könnyűszerrel elővarázsolható volt a kalapból. Lényeg, hogy fogható a matéria és innéttől van mit csinálni, oda a kóválygásnak, nyomom az ipart. És csatornázom befelé a lehetőségeket, aztán amikor eljő az idő élni is fogok vele.

Egy vicces ember mondta anno, hogy a cég, amit vezet egy ODC. Opportunity Driven Company (Lehetőség Vezérelt Társaság). Nagy blődség az egész, de jól hangzik. Szerény véleményem szerint átértékelendő a kijelentés, azaz tegyük már le a szögre a sörétes puskát és próbáljunk célzott lövéseket leadni.

Hja, hogy ahhoz gondolkodni is kéne? Istenem, legalább telik az idő. A szekér halad, a disznók pedig várnak. Az űrdisznóvágásra. Várjanak csak, addig jó mindahányunknak.

A viszontlátásig...

Merthogy nem érdemes bonyolítani, még kevésbé érdemes túlbonyolítani. Hosszú, elnyújtott és már-már érdektelen beszélgetések hamarost lezárhatók, mindössze a tények ismerete szükséges. Csakhogy a tények sem mindig objektívek.

Birtokosaik számára jelentkezik egyfajta kísértés a szubjektum és az érzetek hozzáigazítására. És ez – mint oly sok más dolog – szintén nem vethető embertársaink szemére. Ránézhetünk egy képre, megpillanthatunk egy színt, hallgathatunk zenét: rögvest kialakítjuk saját, egyben megfellebezhetetlen igazságunkat róla. Aztán innentől ezt ténynek tudjuk be. Pedig a tényben ugyanúgy benne van, amit saját énünk bele kíván látni, hallani, netán érezni.

Esendőek vagyunk, nehezen és nyögvenyelősen elfogadók; a másik oldalról közelítve rajongók és minden körülményt figyelmen kívül hagyók. Matematikailag stimmel, ugyanis minél kevesebb én pakolódik rá, annál objektívebbé válik a tény - sajnos a legtöbb esetben elutasítóbbak leszünk. Amennyiben viszont önmagunkkal és belevágyódásunkkal töltjük fel az észlelhetőt, úgy egyre tetszetősebb lesz, lassan önmagunkat kezdjük el szeretni benne – jelzem: az esetek döntő többségében.

Márpedig valahol itt van a rákfenéje ennek a helyzetnek. Az egyszerűt, a felfoghatót, a logikust nem érezzünk annyira magunkénak, mint a bonyolíthatót, a túlgondoltat, a szövevényest. Utóbbival ugyanis akad bőven bíbelődni való, fölösleges hipotézisgyártás, túlgondolnivaló. Pedig minden olyan egyszerű, csak nehéz a nekünk nem tetsző egyszerűséget elfogadni, és valójában kényelmesebb ringatózni a „biztos azért tette, mert…” hintájában.

Történelmi fókuszban vizsgálódva egyértelmű, hogy egyszerű és egyirányú cselekedetek vitték (rövid távon) sikerre a harci szekereket és vezetőiket. Revolúció csakis az előréből szület(het)ett. Ezzel szemben az „oldalra kettőt és hátra egyet” időigényes, ami evolúciós jellegű és fontolva haladást követel meg. Ehhez türelem és nagyfokú bölcsesség kell, ami kevesek sajátja, ennek okán – és elégséges elégedetlenséggel telve – időben gyakorta váltja az amplitúdó kilengetést az ember és az emberiség.

Gyarlók vagyunk, megpróbáljuk egyszerűsíteni a dolgokat és ezzel csak újabb összeütközéseket, mindennapi csatákat indukálunk. Úgy önmagunkban, mint környezetünkben. Joggal kérdezhetnénk, hogy akkor mi a megoldás. Egyszerűen: a türelem, bonyolultan pedig nem érdemes, mert az csak időpazarlás.

És most akkor előrébb vagyunk? Nem, talán, éppenhogy. De azért érdemes (volt és lesz) néha megállni. Nem bonyolítani. Csak így: egyszerűen…

A viszontlátásig…

Hogyan tovább? Charlie (Dr. Barakonyi Károly DSc, egyetemi tanár) kedvenc kérdése hangzott így, midőn a szerencsétlen hallgató a stratégiai tervezés ingoványaiban kóválygott. Megint és mindig aktuális. Mármint a kérdés, akárcsak a sakk.

A régóta közkedvelt játékot (sportot) játszókat az előrelátás képessége választja el egymástól. A lépések sorrendiségének ismerete, a feltételezések és szándékok megismerése, megismerésének képessége. Saját és ellenfél szemének és fejének biztos birtoklása sokat javíthat a nyerési esélyeken. Nyerni és veszteni. Esetleg döntetlenre hozni.

Habár a döntetlenre hozás a korábbi vesztes pozícióban lévőt emeli győztessé, a döntetlenre adás pedig erodálja a nyerésre esélyest és lehetőségeit. Kijelenthető ezek után, hogy csak győztes és csak vesztes van. Játék. Komoly játék. Verseny. Ahol nagyon észnél kell lenni.

Fájdalom, hogy az utóbbi évek slágertémája, a döntési játékok (játékelmélet) mélyebb bugyraiba nem jutott időm, kedvem és energiám alászállni, lévén oktatójával kapcsolatos ellenszenveim erős lustaságra motiváltak. Vesztettem. Van még mit pótolnom, bár a stratégia, a „hosszú látás” élesebb kontúrokat rajzol elém, javarészt megbízható prognózisokat szoktam volt előadni. Magamnak, kérésre másoknak.

Mostanra elszabadult a rángatózás, hőmérőként üzemel a tőzsdék indexe, azt viszont kevesen számították, hogy a jégkamrából azonmód átrohanunk a fóliasátorba. Tettünk példázata annak, hogy mennyire jó a carpe diem. Én sem állítok mást, csak más közegben. Kondratyev ugyanis kevéssé befolyásolja azt, hogy ma sikerül-e jóízűen berúgnunk és/vagy ágy közelbe juthatunk-e kiszemeltünkkel.

Annál inkább rágjuk majd a kefét, amikor kinyitjuk a borítékot, ne adj’ isten: elénk tolnak valami közös megegyezésről regélő papírlapot. Egyszóval a habzsidőzsi lecsengőben, jön a tél, ami sokáig tart. Vigasztalásul és emlékezve hajdanvolt gondolatainkra, vágyainkra és félelmeinkre nyugodtan betolhatjuk a CD-be a Ne várd a májust...

Hogyan tovább? Kicsit többet szemlélődve, óvatosabban és legfőképpen takarékosan. Ördögünk van. Charlie sajnos velük érkezett, az angyalok otthon maradtak.

A viszontlátásig…

Furcsa asszociációnak tűnhet azok szemében, akik nem ismerik Dr. Sipos Bélát. A vállalati prognosztika egyetemi professzorát, a "jövőbelátás" egyik jeles magyar képviselőjét. A jelenkori VV (Való Világ = Világgazdasági Válság) mégis Őt, egykoron volt oktatómat igazolja, azaz a nők nem bírnak holmi kiváltsággal, kizárólagos jogokkal a ciklusok terén és vonatkozásában.

A világgazdaságot ugyanúgy ciklusok jellemzik, azok minden hátul- és elölütőjével vértezve, és valójában csakis a hosszabb periódusok teszik őket megkülönböztethetővé. Kérdeznek mostanában, hogy fussanak-e a pénzükért, érdemes-e parázni, és hol lehet erős rostokkal bíró kötelet szerezni. Beindult a ború, lesz-e ebből háború? Az emberi képzelet fantáziadús és a negatívumra jobban vevő, ehelyett inkább vizsgáljuk meg a gazdaság hullámzásának természetét.

Jeles férfiúk dolgoztak ki elméleteket, mely szerint a hullámzás (sinusgörbésen, interferenciával, amplitudóval, helyi minimummal (recessziós mélypont) és helyi maximummal (prosperálás csúcspont) fűszerezve) különböző időtávokban mérhető; hogyhogynem előrejelezhető. Kitchin készletciklusa (4-5 év), Juglar befektetési ciklusa (8-10 év), Kuznetz építési ciklusa (15-20 év) és Kondratyev gazdasági ciklusa (40-60 év) egyaránt tökéletesen szimbolizálja a világgazdasági történéseit, egyben kiszámíthatóvá teszi a jövőt. (Itt essék még szó Bródy Andrásról, aki a 200 éves periódusú ún. kamatciklus elmélet (egyik) atyja. Ezt később szekuláris trendként csúfolták.)

Sipos prof. mindig különös kedvencként tekintett Kondratyevre. Ugyanis a szovjet-orosz közgazdász és statisztikus cikluselmélete szinte tökéletesen fedi a társadalmi-gazdasági valóságot. Ráadásként az ún. háborús ciklusok is jól passzinthatók hozzá. Kondratyev okos ember volt, ezt hamar felismerte a szovjethatalom, egy aprócska baja volt csupán: mindig és mindenkinek megmondta a tutit. Midőn Sztálin megtudta, hogy a kommunizmus térhódítása, a népgazdasági ciklusok eredményessége elmarad az elvárt sztahanovi túlteljesítéstől, úgy ahogy volt sutba vágta a beruházási multiplikátort és az akcelerátor-hatást; ennek tudorát pedig - a rá jellemző nemes egyszerűséggel - kiiktatta a rendszerből. Nekem olybá' tűnik, hogy Kondratyev kizárólag a számok bűvöletében élt, ellenben az antik történelem szorgos tanulmányozása nem élvezett nála prioritást: rossz hírt hozott urának. Így járt, valójában nem érdemelte végzetét.

A ciklusok mélypontján bekapott gyomros sokkal fájóbb is lehet, ha két-három ciklus mélypontja egybekavarodik. Ez történt az 1929-es válságnál, amikor a Juglar-ciklus randizott Kondratyev-ciklusával (terápia: keynesiánus keresletbővítő állami beavatkozás), vagy a 70-es olajválsága idején, amikor Bródy-Juglar-Kondratyev hármas légyott volt aktuális. Egyébiránt az utóbbinál a gazdaságpolitika bebukta a válságkezelést, mivel a politikus is emberből gyúratott és nem kapott a sorstól két emberöltőnél hosszabb rálátást a gazdasági és társadalmi való világra.

Gazdaságtörténeti tény továbbá, hogy a politika - akár keynesiánus, akár monetarista - a legjobb esetben a Juglar-ciklust éri föl ésszel, ezért válságkezelése esetleges, a dominók pedig borulásra vannak ítélve. Bokros Lajos mondá', hogy a magyar akkor jut át a tű fokán (társadalmi-gazdasági átalakulás), ha megtanulja a politikai a gazdasági ciklusok aszinkronitását. Addig jószerével bármilyen erőlködés hiábavaló magyarhonban.

Ezek után vizsgáljuk meg, hol tartunk most. A klasszikus recessziós lejtmenet lépésrendje: 1. Csökken a kereslet. (Ezt kívánta kompenzálni a fedezetlen hitelfevételek tömege) 2. Lassul a termelés növekedése. (Minek csináljam, ha nincs ki megvegye?) 3. Csökken a beruházási volumen. (Nem kell több, tehát nem újítok, nem fejlesztek.) 4. Tovább csökken a kereslet és a nő készletállomány. (Raktározzunk, hátha egyszer megveszik.) 5. Csökken a munka(erő) kereslet. (Miért vegyek fel embereket, mikor a termékem nem kell senkinek?) 6. Csökken a jövedelem. (Eddig sem tudtam megvenni, most már nem is akarom! Ugyanis nincs miből, üres a zsebem.) 7. Recesszió - válság (No comment - a jó hír, hogy innen már csak felfelé van!)

Felteszem, hogy még a naív olvasó vágja, hogy a "ciklus" központozva jelenik meg. Ugyanúgy kvintesszenciája a gazdaságnak, mint a legegyszerűbb párkapcsolatnak. Oka és eredője lehet külső (háború vagy mosolyszünet) és belső (beruházások változása vagy családi kassza egyenlege) eredetű. Külön említést érdemel a beruházási multiplikátor hatás, miszerint egységnyi beruházásszint elmozdulás többszörös kibocsátás-változást (nemzetgazdasági szinten: GDP növekedést) indukál.

Egyrészt averzióm van a fogyasztási hitelezéssel kapcsolatban, másrészt örvendezek értelmes beruházások és annak hitelezése láttán. Ugyanis a beruházás termel, hozzáad és végterméke megvásárolható a munkabérből, a fogyasztási hitelt pedig megesszük, szart ér az egész és szar is lesz belőle.

Vissza Bélához. Mindig furcsa fazonnak láttuk és tartottuk. Elég volt kihúzni a konnektorból az írásvetítő madzagját, mindjárt nyertünk félórányi puskaidőt a zárthelyinél. Eközben Béla az egyetemi szaki keresésével foglalatoskodott, aki - megérkezvén az előadóba  - újonnan megmosolyogta a prof.-ot. Mit ad Isten: addigra valahogy megjavult az írásvetítő. És Béla nem az a vetítős típus, számunkra is furcsa volt, hogy neje az átlagtól igencsak fölöttébb állt nőiességében.

Béla a rektor-helyettességig emelkedett, rosszindulatú pletykák szerint egyszerűen tévesen nyomta meg a gombot a Rektori Hivatal liftjében. Egyébiránt színültig jóindulatú ember, pantallója bokalengetős, szemén pedig szódásüveg. Furcsa és hóbortos ember, mégis méltó a tiszteletre. Márcsak a női ciklus-monopólium megtörése miatt is.

Kedves pécsi közgazdász barátaim! Valljuk be őszintén és belátással: a vizsgaidőszak vállalati prognosztikával és cikluselmélettel sűrített kedélybeteg és hisztizős mindennapjai messze felülmúlták a csajok havi ciklus okozta hangulatváltozásait.

És ezt (is) Önnek köszönhetjük, professzor úr. Bízisten' megérdemeltük!

A viszontlátásig...