Ami késik, az jön...

A Római Birodalom két tercettjének példáján okulva, a XX. század végén három pécsi "lajosista" szintúgy összeverbuválta magát és baráti egységbe forrt. Ennek immárom két évtizede, mégis él bennünk a hajdanvolt - és azóta is meglévő - barátság és összetartás.

Lévén, elődeink egymás legyilkolászásában élték ki örömeiket, mi kénytelen-kelletlen maradtunk a másik póluson: ezt azóta sem bánta egyikőnk sem. Mindhármónk balkezes, ez adja erőnket, nomeg a másikok gondolatiságának ismerete. Álljon itt példázatul egy "hőstettünk", mellyel meggyőződésünk szerint az emberiség javát szolgáltuk.

Történt, hogy Kutót felvették a jogra és rövid időn belül jelenése volt a Táncsics tüzérlaktanya portáján: előfelvételisként szólította a sereg. Ennek örömére bevonulóbulit rendeztünk a Pécs-Kertvárosi Etelka utcában, amelynek talán csak a négyemeletes panelházi lakók nem örültek egyedül. Nosza, összegyűltünk: a lányoknak sem volt kedve, a fiúk is inkább ittak, éjjel kettőre hárman maradtunk. A pia nem fogyott el, hiányérzetből és Misi ötletére elindultunk körülnézni a városba. Az ötlet rövid időn belül szofisztikáltabb lett, célunk a cca. 6 km járóföldre lévő Makrisz Agamemnón által épített Szabadság emlékmű lett. (A pécsiek innentől - valljuk meg: joggal - nem néznek bennünket normálisnak!)

Minden egyes buszmegállóban inni kellett a magunkkal cipelt viszkiből, és újabb nótát-slágert-dalt kellett elénekelni. (Jelzem, hogy az "ugyanazt kétszer tilos!" normarendszert erőltettük magunkra.) Valljuk meg: rettentőmód berúgtunk, mire hajnali 4 magasságában megérkeztünk a méretes betontömbhöz. Kutóval kissé berezeltünk midőn a méternyi széles betonfalon kúsztunk befelé Nikéhez - főleg, hogy a fal magassága - a vérnyomásunkkal egyetemben - egyre csak emelkedett.

Misi bezzeg leszarta az egészet és valódi úriember módjára besétált. Máig nem értjük, hogyan sikerült megúsznia a 10-12 méteres zuhanást a flaszterra. De megúszta  (megúsztuk) élve és vidáman néztük a napkeltét, ittunk, kibeszéltük a csajokat, dumáltunk, énekeltünk. Aztán eszünkbe jutott a bevonulás, tehát nekünk is illő volt levonulni a terepről és Nikéről. Siettünk is a város másik végébe, csakhogy Misinek eszébe jutott Évi (talán így hívták!), és megálltunk nála szerenádozni. Rövid idő után hagytuk Misit egyedül nyélbe ütni a dolgokat és Kutóval visszavonultunk Kertvárosba, hogy álomra hajtsuk fejünket.

Kábé 40 percnyi elájulás után kőbecsapódásokat hallottunk az ablakon. A harmadik dobás már repesztő hatással bírt az üvegre: Misi érkezett vissza a légyottról. Fura és bosszantó egy ébredés volt ez, ugyanis a kontaktlencséinket - az illuminált állapot mián - lefekvés előtt elfelejtettük kioperálni a szemünkből. Misit beengedtük, taxit hívtunk és sokadszorra végighallgatva az "Évi az igazi nő" c. opuszt (itt a női nevek helyettesítése volt a kihívás általában) azonmód elindultunk a szemészetre. Megérkezvén egyből rájöttünk, hogy Kutó összes hivatalos irata elveszett. Talán az emlékműnél, talán valahol útközben afelé.

A pótszemünket a másnaposság fájdalomától övezve kieszkábálták az ügyeleten, és rögvest következhetett volna a ledöglés, csakhogy Kutónak délután jelenése volt. Nota bene adott pillanatban képtelen volt igazolni önmagát. A 30 fokos hőségben még tettünk egy sikertelen újrakeresési próbát, majd végső megoldásként Kutó begaloppozott a tanácsra (ma: Polgármesteri Hivatal) és kapott magáról, önmaga valójának igazolására egy A5-ös méretű pótlapot.

Emlékezetes búcsú volt ez a szabad élettől. Bizony mindannyiónk szívesen gondol rá a mai napig. Régen volt, de igaz volt. Kutó, Misi & Deje: a balkezes triumvirátus.

A viszontlátásig...

Interjúrészlet. Hajóssal csinálta minap a Figyelő, aztán a vége olymértékben stimmel/klappol/smakkol, hogy akár jómagam is mondhattam volna - színezve a posztot némi nagyképűséggel. Merthogy ez van, valahol velem is. Jelen szituációban, gondolkodva a jövőről, figyelve a jelent, várva és várakozva. Tessék!

FigyelőNet: (...) És a jövőd?

Hajós András: A jövő most kezdődik!

FN: (...) meddig leszel ilyen vicces ember? A (...) munkád nem tudod, hogy hova fog vezetni? A (...) nem tudod, hogy megszűnik-e?

HA: Én most így élek. Nem is vagyok jól! Egy szóval sem mondtam, hogy jól vagyok! Ebből a szempontból iszonyú szarul vagyok. Most nem az én kezemben van a továbblépés. Volt már ilyen időszakom, és akkor elkövettem azt a hibát, hogy Zrínyi módjára kirohantam – rossz irányba. Ennek nincs értelme, annál már okosabb és tapasztaltabb vagyok.

FN: Most akkor várakozol?
HA: Most várakozás van, megőrülök tőle. Ha valami nem nekem való, akkor az a várakozás. Engem el kellene vennie egy milliárdosnak feleségül, de úgy, hogy nem akar velem szexuális életet élni. Annak én lennék az olyan cicája, aki ötletel, ő adna rá 250 milliót. Ha nem jött össze, akkor csak azt mondaná, hogy „Na, Mucikám, de hülye vagy, hát megmondhattam volna, de nincs semmi gáz.”
Néha szokták gengszterek lapogatni a vállamat, hogy csináljunk éttermet, de már a tízedik percnél azt érzem, hogy ez nagyon rossz lesz, mert aki a vállamat lapogatja, azt én megütöm, de ha ezt megütöm, akkor ezek megölnek, úgyhogy nem lesz jó ez az étterem.
Aztán szoktam arra gondolni, hogy csinálnék ilyen humbug (...) projekt izét, és mennék a cégek vezérigazgatóihoz, akiknél haknizom. Szerezhetnék egy ilyen fejőstehenet, és eladhatnám neki ezeket a szar hárombetűs amerikai hülyeségeket.
Még csak nem is vetem meg egyik lehetőséget sem, de sajnos nem mennek, én ehhez béna vagyok, és csak értelmes dolgot akarok csinálni. (...)
 

Nincs mit hozzátennem. Talán csak annyit, hogy köszönöm!

A viszontlátásig...

Sosem lesz kész. Sosem lesz vége. Furcsa dinamika, látszólagos önellentmondás. Pedig valahogy mégis így megyünk előre. Imígyen nekifutva bizony fáradtságos meló magasba emelni az evolúció zászlaját, nosza: éljen a revolúció. A rövid idő alatt (tkp. azonnal) bekövetkező nagy változás, ami annyiban hibádzik a tökéletestől, hogy sosem maradhat tartós.

Felkavar és átalakít. Mindent és mindenkit. Helyzetet és körülményt, embert és állatot. Elfogadtam, hogy kevés dolog tartós evilágon - különben is allergiás vagyok a (tartós) tejre.  Beálltam hát a rövidebb sorba, számomra itt és innen érdekesebbek az emberek és a körülmények. Izegnek-mozognak, folyton jár a szájuk, de legalább a gondolatuk. Ez csak látszólag az "okostojások gyülekezete", valójában jószándékú és érző embereké. 

Megismerés versus megérzés? Élesen elkülöníthető a két sor esetében. Persze vannak átfedések, de a revolúció-párti - láss csodát! - inkább emocionális orientációval bír, ellenben a "lassú víz partot mos" elvet hirdető evolúció-hívővel. Azoknál az észérvek és a tanult racionalitás dominál. Ellenben a "forradalmár" megérez, megéli a szituációkat-kríziseket-miegymást. Nem olvasva, hanem látva és hallva tanul. Ettől fogva gyorsabban és hatékonyabban viszi keresztül a kötelező mutatványt: a rombolást.

Minden esetben hitelesebb és elfogadhatóbb a változást elszenvedők körében és szemében. Az építés első néhány fázisa is javarészt az övé: újrastruktúrálás, alapozás, építkezés. Előrehaladva a folyamatban egyre hangsúlyosabb a gondolkodó és megértő szerep. És végül, mire "felépül végre a házunk", akkor a forradalmárnak egy dolga marad: leléphet. Ez jutott neki: szántott, vetett, de nem arathat. Ugyanis a működtetés, a mindennapok meg- és túlélése már a nyugodt, kicsit kockás és követelmény-központú és rettentő unalmas (bocs!) evolúcioneré.

Ezután csodálkozik még valaki, hogy az ő soruk a hosszabb? Mégis ritkán szomorú a rövidebb sor. Közhely, hogy a történelem kerekét a háborúk forgatják. Innentől a múltunk csupa hadtörténet? Erősen egyszerűsítő axióma. Árnyalatmentes, túl észközpontú (racionális) megközelítése a felvetett problémának. A helyes logika szerint ez a gondolat nem érzésből táplálkzik, hanem észből.

És máris visszajutottunk az önellentmondáshoz. Észből forradalom? Érzésből lassú fejlődés? Ugyanmá'! A megoldás (és a kulcsa is) a következő: nem lehet mindent logikai alapon magyarázni. Ha lehetne, nagy bajban lennénk. És nem értenénk, akarom mondani nem éreznénk a pusztítás és alkotás kettősségét, ami inkább azonosság. De legalább párhuzamosság.

Furcsa dinamika, aminek sosem lesz vége. És sosem lesz kész.

A viszontlátásig...

Van nekem egy barátom, aki furcsán lett az, mégis az lett. Talán ő sem bánja. Abból a fajtából való, aki gondolkodik, és többször körbejár dolgokat. Ritkán tesz axiomatikus megnyilatkozásokat, inkább közelíti a problémát, mondhatni rácsavarodik. Folyamatosan közelíti a kérdéskört, orsószerűen és mindig talál eltéréseket. Ettől fogva jó az irányok meghatározásában, a konkrét döntést pedig a delikvensre bízza.

Kávézás közben jutott eszembe egy majd 10 évvel ezelőtti hozzám szóló mondata, amely valahogy így hangzott. „Ne hagyd, hogy a reggeli kávéhoz az elkeseredés adja az első slukkot…” Éppen válófélben voltam, talán ez a mondat dobott a legtöbbet rajtam. A túléléshez, a vélt, ámde korántsem valós fájdalom kiheveréséhez.

Azóta már sok újabb túlélést játszottam el, lásd még predesztináció, de olybá tűnik számomra, hogy Gyula által mondott szentencia-szerűség mindig is helytálló volt és van. Másfél hete ültünk le utoljára, hasonlítottunk, elemeztünk, röhögtünk, egymáson és magunkon. Ugyanúgy másokon. Újra megélt szituációnak tűnik ez mára, és megtaláltam a mondatot, ami számított – talán mindkettőnknek – azon a délutánon. „Csak hosszú távon érdemes, ami érdemes.” 

Jelen helyzetben ez motivál, adottságként kezelem az előállt kommunikáció mentességet. Bízok és bíztatok, őszintén és semmit sem bánva. Merthogy gondolkodni és alternatívákat felállítani másik emberről – információhiányban – elvetélt ötlet és teljesen fölösleges. Ami megtörtént, az megtörtént. Felelősséget vállalni persze lehet, és olykor kell is a múltért, de legfőképpen a jövőért és magunkért. 

Ehhez bizony alaposan át kell szűrni önmagunkat és mélyülni. Legyen az bármíly furcsa is környezetünknek. Kinézek, esik a hó. Ez önmagában nem boldogít és inkább arra ösztönöz, hogy befelé nézzek. Gyula mondta, hogy jó lett volna velünk jönni, tényleg jó lett volna, de mostantól kicsit sűrűbben kell majd találkoznunk. Mert megéri, meglátásom szerint mindkettőnknek. Ezt most én mondtam.

Addig is álljon itt a végén egy dalszöveg a KFT együttestől: „Várunk évek óta, várjuk mindig Őt / Így múlik el az élet, csak várjuk a nemjövőt. Néha egy pillantása egy arcból néz reánk / De idegen szájat csókol ilyenkor is a szánk.”

A viszontlátásig…

Don McLean: Starry Starry Night

Starry, starry night / paint your palette blue and grey
look out on a summer's day / with eyes that know the darkness in my soul.
Shadows on the hills / sketch the trees and the daffodils
catch the breeze and the winter chills / in colors on the snowy linen land.

And now I understand / what you tried to say to me
how you suffered for your sanity / how you tried to set them free.
They would not listen / they did not know how
perhaps they'll listen now.

Starry, starry night / flaming flowers that brightly blaze
swirling clouds in violet haze / reflect in Vincent's eyes of China blue.
Colors changing hue / morning fields of amber grain
weathered faces lined in pain / are soothed beneath the artist's loving hand.

And now I understand what you tried to say to me / how you suffered for your sanity
how you tried to set them free.
They would not listen / they did not know how
perhaps they'll listen now.

For they could not love you / but still your love was true
and when no hope was left in sight on that starry starry night.
You took your life as lovers often do;
But I could have told you Vincent / this world was never meant for one as beautiful as you.

Starry, starry night / portraits hung in empty halls
frameless heads on nameless walls / with eyes that watch the world and can't forget.
Like the stranger that you've met / the ragged men in ragged clothes
the silver thorn of bloddy rose / lie crushed and broken on the virgin snow.

And now I think I know what you tried to say to me / how you suffered for your sanity
how you tried to set them free.
They would not listen / they're not list'ning still
perhaps they never will.

https://www.youtube.com/watch?v=dipFMJckZOM

A viszontlátásig...

"Hiányod kong bennem, mint harangban a csend, most nagyon hosszúak az éjszakák." Ezt énekelte anno Mácsai Pál a rendszerváltás környékén kiadott lemezén. Eszembe ötlött e két sor, mivel most én bizony el...

Messzire, síelni, a taljánokhoz. Ottan lehet majd lenni, havazni, ki- és lemerülni, feltöltődni, mert annak most vagyon értelme. Ugyanúgy átgondolni a dolgokat, a státuszt, a hipotéziseket, önmagunkat. Vagy csak egyszerűen egy jót mulatni, berúgni, társasjátékozni, aztán másnap másnaposnak lenni és vigyorogva üldögélni a hüttében.

Kézben egy újabb sörrel és töménnyel. Szóval lényegileg annyi történik, hogy a fentebb részletezett okokból a következő hétre kihagyom a blogolást, pedig éppen kezdtem újra belejönni. Mit tesz Isten, én erre meg kimegyek.

Régen voltunk utoljára, már idejét sem tudom mikor. Livigno, Val di Fassa, Val di Fiemme, most pedig Folgarida. A külvilágtól elzártan (a szálláshely csak felvonóval közelíthető meg, reggel 8-tól délután 4-ig), egymáshoz kötötten és utaltan, cca. 10-12 férfiember múlatja majd arrafelé az időt: ez ám a félelemetes impresszió. Készülni nem kell, mert a nagy elvárás mindig keveset hoz.

Megtörténnek majd a megtörténnivalók és újabb sztorik kelhetnek útjukra ezután. Akárcsak mi ketten hajnali 5-kor Kocsis kollégával és az autóval. 930 km az út és délután 4-re oda kell érnünk, mert elmegy az utolsó felvonó.

Ha lekéssük, akkor alhatunk a kocsiban. Vagy a hóban. Rossz rágondolni ezen lehetőségre, pedig az osztrák autópályazsarukon is sok múlik. Entrée-nak már ez és ennyi is bőven megteszi. Síelni mentem (jut eszembe: sífelszerelés nélkül)!

A viszontlátásig...

Mindig is imádtam Quentin Tarantino első filmjét (1992), Istenuccse', jobbnak tartom a Ponyvaregénynél. Ehelyütt is eszembe ötlött Mr. Orange, Mr. White, Mr. Pink, Mr. Blonde, Mr. Blue és Mr. Brown alakítása - lévén egyre több rablással üti szemünket a média manapság.

Teljes ismeretlenként közösen megcsinálni az ékszerrablást, majd a kvázi tökéletes megoldásban hibát és árulást kutatni. A feltétlen bizalom vadul kínos és esetleges áthajlása árulásba. Embert próbáló, kutyát szorító.

Egy másfajta nézete saját magamról szól, lévén hétvégén azon érzet szállt fejembe-lelkembe, mint a szorításban lévő kutyáknak szokott volt. Bizton állíthatom, hogy szabadulni kötelező feladat, de a mutatvány kétes kimenetelű. Jelen pillanat nem az önsajnálaté, egyszerű tényként kezelem, hogy ami egyszer nyílik, az utána bizony bezárul.

És már az is eredmény, ha észrevesszük a nyitást, nopláne - enyhítendő a szorítást - igyekszünk szabadabbá válni. Az ügyetlenebbje képes mindezt túlbonyolítani, pedig pofonegyszerű a megoldás általában. Akárcsak az idézett filmben: bizalom és/vagy árulás.

Rendben is volnánk - gondolhatja a naív szemlélő -, most akkor hogyan tovább? Újabb - a minap sokadszorra látott  - filmalkotás tolul ujjaimba erre: Bryan Singer Közönséges bűnözők (1994) című csodája. A film jellemzően szövegcentrikus, a szöveg pedig mindenhonnan (kávéscsészéről, flipchartról, falon lógó újságcikkről) szedett.

Összefoglalva: szemenszedett hazugság (Verbal Kint alias Keyser Söze). Egyszerre ördögi és lenyűgöző. Bizalom és/vagy árulás. Ettől biztosan bekerülünk a circulus viciosusba. Ez jutott, ezt érdemeltük. Újabb tasli a vidámodó arcra, köszönjük meg becsülettel.

Következőnek jön sorra, hogy művész barátomtól kaptam egy, a munkáját bemutató, igényesen összeállított katalógus-könyvet az elmúlt héten. Az ajándék fedlapjára-borítójára - a limitált példányszám miatt - saját kézzel írt sorszámot. Hatvanhatos. Nekem ez jutott. Ettől sem mosolygok, jön, aminek jönnie kell.

Talán kikerüljem? Butaság és részmegoldás, többen megszenvednék a környezetemben. Inkább megvárom, addig zenét hallgatok a bizalmi fajtából. Érzem, hogy enyhül a szorítás, távolabb az árulás ... közelebb a bizalom.

A viszontlátásig...

...avagy "Tessék választani!" Néha lehetőség, néha kötelesség. Mégis ritkán hagyjuk ki az önigazolásunkat jól szolgáló apropost, oszt' megyünk egyenest nekijje a falnak. Gondolkodtam az önbeteljesítő jóslatokról, azok akarati és viselkedésbeli hatásáról. Aztán a végén odajutottam, hogy bizony van ilyen.

Miért ne lenne? Volt egy időszaka egyetemi éveimnek, amikor naív és rácsodálkozó falusi kisfiút "alakítottam", mindennek örültem és semmihez sem értettem alapjáraton. Csak egy dologhoz: a tehenekhez. Belátom, ez egy eszement baromság és az alagsorig minősít le, dehát szórakozásnak mindenképp megtette.

Az első szembesülés alkalmával már mérhetőek voltak a reakciók, ugyanis embertársaim nehezen tudták leplezni gondolataikat, sokan nem is akarták. Meglepődtek, na! Nem egyszer, többször és sokadszorra is, és valljuk be: nehezen kezelték a szituációt, mivelhogy "eltűnt/kicserőlődött" az, akit eddig ismerni véltek.

Javukra legyen írva, hogy senki sem szakította meg a nexust szerénységemmel azon okból kifolyólag, hogy tehénspecialistává váltam. Értettem úgy a fehérekhez, mint a feketékhez. Egyaránt. Nagyon komoly és áltudományos ömlengéseket csikartam kifelé magamból midőn vallatóra fogtak, és mégis öt percen belül sikerült környezetemet "letisztítani".

Nemi bontást tekintve a lányok jobban odavoltak értem, mint cowboy-ért, tették ezt a fiúk őszinte és hitetlenkedő csodálkozására. Mindettől függetlenül vagy mindezek ellenére a csajozós lexikonomból hamar kitépődött a "tehenes" oldal, szerencsére maradt helyette más...

Elgondolkodtató, hogy milyen barom tudtam volt lenni (persze tettestársaimmal egyetemben). Volt, hogy a gólyatáborba szüleivel és bőröndökkel érkező kislányt (történelem-angol szakra vették fel!) a recepciónál fogadóbizottságként ülve átküldtünk az orvosira, mondván annyira jó lett a töri írásbelije, hogy oda vették fel. A lány majdnem elsírta magát, miközben az anyukája vérmes vitába keveredett a leizzadt bőröndcipelő apukával: a mama szerint az orvosi jobb, mint a töri szak.

Másokat az ötödik emeletre küldtünk fel csomagjaikkal felmálházva... A kollégium mindmáig négyemeletes, tehát lift az nem volt. Akárcsak szakértő a Muppet Show-ban. Lassan és elkeseredetten csordogáltak vissza a lépcsőn, panaszolva, hogy nem találják az ötödiket. Ekkor - igaz, egyszeri újrakerestetés után - megmutattuk a Gazdasági Főigazgatóság tájékoztatóját, miszerint előző nap lebontották az ötödik emeletet. És istenemre elhitték, pedig egy szimpla hamisítvány volt.

Könnyesre röhögtük magunkat, de ezek az idők - bármíly szép és egyben kőgeci emlékek tolulnak agyamba - elmúltak. Mára csak a tehenek maradtak. Együtt és mégis egyedül és egyenként.

Vigyázok rájuk, hamár csak ehhez értek... Tessék választani!

A viszontlátásig...

Furcsának tűnhet, de nem a filmről óhajtok eszmefuttatni, aki látta jól tudja, hogy fölösleges szófecsérlés lenne, aki nem látta, az pedig mélyen nézzen magába. Szólhatna a poszt a marokkói bevásárlóközpontok fehérbőrű pénztárosnőiről is (gy.k.: Kassza Blanka), de inkább egy kicsit bogartozom.

Hagyjuk most el az enciklopédikus tudást, nem tartom érdemesnek kimutatni a nagyanyjáról, hogy leszbikus hajlamai voltak, vagy a sógoráról, hogy laktózallergiája volt. Maradjunk a filmvásznon megjelenő színésznél, Humphrey Bogartnál.

Előkelő családba született, sakkozott és vitorlázott. Négy feleséget fogyasztott el haláláig (31 éve volt erre), ezek közül Lauren Bacall volt a legismertebb. Tőle született két gyermeke is, az első 49 éves korában. A Casablanca kirobbanó sikere javarészt neki köszönhető, valamint a II. világháborús amerikai propagandának. A film három Oscart vitt, de a férfi főszerep aranyszobra másé lett. (Később megkapta a díjat az Afrika királynője c. filmszerepért (1951), ekkor többek között Marlon Brandót (A vágy villamosa) ütötte ki a versenyből.)

Nyers, cinikus és szűkszavú stílusa mián a finomkodók szemében ordenárénak tűnhet. Mégis megélt belőle. A filmtörténet örök halhatatlanjai közé emelkedett, Hollywood aranykorának hőse lett, azonban ehhez kellett több olyan, elsőre nem kirívó tulajdonságok: pontosság, precizitás és megbízhatóság. Több lelkes és egyben sikeres követője is akadt, olyanok, mint pl. Woody Allen: Játszd újra, Sam! és Emir Kusturica: Macskajaj.

Sok alkoholt ivott, erős dohányos ("talpas" Chesterfields) hírében állott, magán- és szakmai élete szétágazott. Torokrák vitte a halálba 57 éves korában. Érdeklődő pillantása, gunyoros megjegyzései, öltözetének hanyag eleganciája, Longines Evidenza márkaarca, kivárásai és passzív, már-már kelletlen segítőkészsége, ki nem mondott jóakarata, "láthatatlan" barátságai tették őt egyedivé és valószerűtlenül megismételhetetlenné.

Olyan digitális lénnyé, ami egy vagy nulla, azaz lehet szeretni vagy utálni. Más alternatíva nincs. Én az elsőt választottam és ezt sohasem szégyellettem. Mostanság többször rámköszön. Múltkorjában éppen Hombre "úgy nyomod, mint Bogart!" kifejezése ütötte meg fülemet, azelőtt pár héttel főkommentelőm hasonlított hozzá.

Ehhez hozzávéve az azonos órámárkát, nomeg azt, hogy sakkozok és vitorlázok, elmondható, hogy közelítek. Nyers vagyok, ha felidegesítenek, a cinizmus pedig idegesség nélkül is bármikor megy. A bibi a szűkszavúság: az már nehezemre esik. Ki nem állhatom a pontatlanságot és szeretem a megbízható embereket. Dohányzom, iszom, de mértékkel. És még csak egy feleségem volt...

Summa summarum úgy döntöttem, hogy megmaradok a belső azonosulásnál, hiszem, hogy "láthatatlan jó" tipikusan reám szabott és nekem való. Klasszikusról zárjunk klasszikussal: "This is the beginning of a beautiful friendship..."

A viszontlátásig...